162. EGY ÜNNEPI BESZÉD

Mikor a Batthyány utcán összeverődött az a kisszámú közönség, mely emlékezni tudott és akart, felállott egy lelkes férfi, professzora a kálvinisták debreceni főiskolájának, s belekezdett ünnepi beszédébe.

Szép volt a beszéd. Nem olyan, mint a hagyományos ünnepi szónokoké szokott. A szónok nem látta az ünneplő közönség arcán a lelkesedést. Nem mondta, hogy most egy összeforrt nemzet ünnepel. Nem hitte, hogy a nagy költő diadalmas eszméi szentelik meg az ünnepet. Úgy beszélt csak, ahogy a szíve diktálta, ahogy a lelke parancsolta.

Megérezte a szívek dobbanását, s a szívében támadt sejtés megsúgta neki, hogy ünnepünk nem tiszta, nem őszinte. Érezte, hogy közönyünkből, önzésünkből, a porból a Petőfi emléke sem képes kiragadni bennünket, s ez az érzés reánehezedett felgerjedt szívére.

Nem, ez a kor nem a hálás utókor, nem az ünnepek s nem az ünneplõk kora. Hogyan tudják megérteni a költõ nagyságát, a szellemi felség nagyszerûségét, mikor minálunk mindennek értéke van: pénzben kifizetett értéke.

Mit tudunk mi azokról a kincsekrõl, melyek a költõt Rotschildjainknál gazdagabbá tették, csak azt látjuk, hogy bankot nem alapított, biztosító társaságokat nem vezetett, vagyont nem gyûjtött, pártkasszára nem áldozott, s õfelsége kormánya elõterjesztésére nem adományozott neki magyar nemességet, melynek értékét ötven év óta úgy megnövelte az ostoba emberek hiúsága.

Minálunk mindennek ára van. Még a Petõfi emlékét is tudjuk kamatoztatni. Kacagjuk az eseményeket, s érthetetlen elõttünk a Petõfi lénye.

Ezt gondolhatta, ezt érezhette - hiszen ezt látjuk mindig - a mi ünnepi szónokunk is.

Sok szép beszéd hangzott el a Petõfi-ünnepen. Magyarhon húszezer poétája is kitett magáért. De legõszintébb, legfájdalmasabban igaz a debreceni professzoré volt, ki fájó szívvel nézi az eszménytelen kor õrült forgását, s félrevonul a százados falak közé, s elmerül a múlt szellemi kincseiben, melyek neki egy szebb, nemesebb korszakról beszélnek…

Debreczen 1899. augusztus 1.

A.