170. ERZSÉBET

Csillagsugáros, szeptemberi este volt. Ragyogó, megejtő, mint az őszelő éjszakái mind…

Pihent, szunnyadt már a legmagyarabb város, nem volt nesznyi zaj falai között; talán a kávéházak lármás vendégeit is egy titkos, szívbe lopódzó előérzet, sejtés hallgattatta el.

Százszor megemlegetett, nehéz emlékű éjszaka volt az.

Megrezzentek a föld drótidegei, s reszketve írták le a hírt: meghalt a Nagyasszony, megölte egy hitvány orgyilkos keze…

Nem tudtunk, nem akartunk hinni a hírnek, de meggyőzött a szívünkbe szállt csalhatatlan érzés.

Meghalt a mi nagyasszonyunk, elhittük, bár átkoztuk a hitet, mely szívünkbe szállt.

És megrázó volt nézni a felriadt népet.

Elnémult a beszéd minden ajkon, jajszó lett az elõtörõ dalból.

Óh, felviharzott érzések, ki tud benneteket feltámasztani?!

Erzsébet… Egy nemzet hite volt ez a név.

Évszázadok óta nem hintett semmi fényt reánk megszentelt, áldott koronánk gyöngye. Évszázadokig lestük az áldást szent ereklyénktõl s az ékesített tróntól, de István koronájának minden köve csak a mi fájdalmunk megjegecesedett gyöngye, csak a mi megszégyenítésünk megsiratott köve volt.

Szeretõ szót nem hallottunk; az Erzsébet szíve volt az elsõ szív, amely megértette egy sokat szenvedett nép szánalmas, néma keservét.

Nem volt Õ a mienk. Más volt a nyelv, melyet anyja tanított, más a szív, mely idegen eszményekért tanult meg lángolni.

De ez a szív nemes és tiszta volt. Szeretet és az igazság vágya dobogtatta meg, és - nõi szív volt…

És a nõi szív az, mely az igaz és szép iránt legfogékonyabb…

Megszeretett bennünket. Talán a végzettõl Golgotára szánt lelke mibennünk talált rokonokra, hiszen mi már akkor végigjártunk sok-sok keserves Golgotát.

Szeretett bennünket. Éreztük és viszonoztuk nemes szívének drága vonzalmát.

Harcolt is érettünk. Ne nézzük számoló szemekkel az eredményt.

Annyit kivívott, amennyire a szív képes az önzõ gondolkozással szemben.

Szeretett bennünket, s legyen ezért a szeretetért az õ neve, az õ emléke örökre áldott.

Óh, mert olyan ritkán értik meg a mi szívünket, s olyan keveset kaptunk mi a mi uraink vonzalmaiból!…

Legyen áldott az átszúrt szívû mártír, ki az õ szívét soha meg nem értett nép templomában nyugszik, s örökre élõ szelleme súgja meg azoknak, kikre rájuk fér: érdemes a magyart szeretni!…

Debreczen 1899. szeptember 9.

A. E.