172. SÁR

Ha el tudnék feledni mindent, s csak árnyékom maradna itt a múltból, egy szomorú szep­temberi nap hideg, csapdosó esőjével, gyászos borújával fel tudná támasztani a sárból minden emlékemet.

Itt ülök dideregve, betegen… Kinézek az ablakon. Álmos, szürke felhõkbõl paskol a sárba a hideg esõ. Bántóan unalmas, szomorú zaj ez…

Sár mindenütt. Temetkezik a lomb, a virág, s ébrednek az eltemetett álmok… Egy-egy hulló csepp a szív egy-egy könnye, a sárbahullt levél meghalt reményünk gyászjelentõ lapja.

Kipp… kopp… az ablakot verdesik a hideg esõcseppek.

…Elfáradtál, pihenni vágyol, ugye? Mért nem hittél nekünk. Hiába áztattuk meg kipirult arcodat, rohantál bolondul színes képek után, s nem láttad a sarat…

Pedig itt csak sár van. Azok a színek, amiket te láttál; káprázatok, beteges álmok voltak… Hiszed már most? Óh, hiszem, hiszem…

Kipp… kopp, újra… emlékezel a lányra, akivel együtt voltatok egy ilyen sáros napon, egy ilyen igazi napon? Te õt, õ téged hitegetett fantomjaival; engem észre se vettek. Hol vannak az álmok? Elhagytak vele együtt… Mert itt csak egy bosszúálló igazság van: a sár…

…És te még mindig hittél… Repülni akartál… Hír, dicsõség, diadal után repülni… Engem nem kérdeztél meg, pedig nagy az én hatalmam. Én vagyok az élet és valóság, én vagyok az álmok pusztítója…

…Azt hiszed, a mámor nem az én karomba fog dobni?… Nem fogsz feledni, csak ha én akarom. Sorsod hozzám van kötve. Álmodozó, büszke voltál - elveszítelek…

Kipp… kopp… és beszél, beszél tovább a paskoló esõcsepp. Körülöttem a múlt kísértetei, kik megvádolnak nehéz váddal: megölted magad, megölted magad…

…De mégsem lehetek egészen a sáré. Még mindig van egy álmom. Síró álom, szomorú álom, de álom!…

Óh, mert ha ez az egy nem volna, megfogadnám ennek a szeptemberi ítéletnapnak szavát, s magam mennék a vég elébe, melynek hatalma egyetlen, s a neve: sár…

Debreczen 1899. szeptember 13.

A. E.