178. III. RICHÁRD

Kissé mucsai dolog volna prelegálni Shakespeare-rõl, vagy felfrissíteni azt a régi mondást, mely a Shakespeare-darabok kénytelen színrehozataláról szól. Olyanformán vagyunk - tagadhatatlanul - a Shakespeare-darabokkal, hogy jó elõre el kell határoznunk magunkat: ma élvezni fogunk. De még ez a vékony kvalifikáció is csak kevesünké. A nagyközönség, elsõsorban pedig a debreceni közönség - a leghatározottabban merem állítani - egész szépen megélne Shakespeare nélkül is. Bisson et Comp. urakkal vagy mondjuk az Egyiptom gyöngyével. És tessék elõszedni az egész Shakespeare-repertoárt, én nem hiszem, hogy valamennyire is számbavehetõ eredményt szerezne a mi közönségünknél. Nem, mert talán a mi színészeink nem volnának képesek Shakespeare-t elfogadhatóan interpretálni; de egy­szerûen azért, mert a debreceni színházi közönség kilenctized része a brit óriásnak még csak intencióival sincs tisztában, nem szólva a századvégi ízlésrõl, mely még a legintelligensebb elmék elõtt is mulatóhellyé alacsonyította le a színpadot. Nem zengek dicshimnuszt sem Komjáthynak, aki elszánta magát egy deficites napra, sem Barthának, ki nemes ambícióval tette stúdiumává Shakespeare egyik legnehezebben ábrázolható alakját: a perszonifikált gazságot. Merész, de nemes intenciójú kísérletük magában hordja az elismerést, melyet - függetlenül az elõadás sikerétõl - szívesen adunk meg nekik.

A Bartha István Richárdja nem volt tökéletes alakítás, de minden vonása elárulta az öntudatosan alakító színészt. A szerep nem a Bartha egyéniségének való. III. Richárdban a gazság minden neme koncentrálva van. Egy kaméleon-gazember az, kinek ezerszínûségét megrajzolni csak ezer vonással, ezer árnyalattal lehet. Ennek pedig mindjárt akadálya a Bartha hangja, mely nem elég hajlékony, fõképpen pedig nem volt az a hazug szeretet olvadékony, kígyó szavainál. Néha teljesen háttérbe szorult a drámát irányító alak, holott rémítõ intrikáival és gaztetteivel folyton szemünk elõtt kellett volna állnia. A darab vége felé pedig, mikor meg kellett volna küzdenie a felidézett árnyakkal, mikor nyomorult lelkének iszonyú erõfeszíté­sével küzd a vég ellen, erõtlenné, bágyadttá vált. Általában azonban érdemes és sokat ígérõ alakítás volt a Bartháé, s az aratott tapsokból kitartást és erõt meríthet a jövõre.

A többi szereplõk közül Komjáthy érdemel elsõsorban említést. Nyílt színen tapsot aratott.

Nyílt színen aratott tapsot két ízben is F. Lányi Irma, ki intelligens színésznõnek látszik, s nem deklamál oly kétségbeejtõen, mint a legtöbb vidéki hõsnõ.

Komjáthyné, Halmy Margit, Szacsvay, Tanay, Sziklai és Fenyéri voltak még azok, kik a jámbus-tengerbe fulladt környezetbõl megmenekültek.

A rendezés jó volt, de a díszletek kritikán aluliak. A tagadhatatlanul értékes elõadás új dísz­leteket érdemelt volna.

Debreczen 1899. október 16.

a. e.