5. AZ ÉRMELLÉK BÁLJA

Most már igazán az Érmellék bálja lett. Elõször szerény eklézsia-bál, most pedig találkozó helye az érmelléki és nagykárolyi szép asszonyoknak, leányoknak; várva várt és emlékezetes nap.

Az érkávási bálokról van szó, melyek közül a legutóbbi s talán legfényesebb piros pünkösd másodnapján zajlott le.

Istenem, milyen igazi, magyaros vendéglátás, fesztelenség, jókedv tették felejthetetlenné ezt a bált, melynek fõrendezõi és intézõi Kovács István és Kávássy Sándor ottani földbírtokosok s a mi költõpapunk, Giczey voltak.

A szépen díszített fedett helyiségben tartott tulajdonképpeni bált remek elõadás elõzte meg, melynek élvezetes lefolyása és sikere a szintén szereplõ Giczey fõ érdeme.

Az elõadás elsõ pontja Kovács Boriska komoly szavalata volt. Kiss József Rab asszonyát adta elõ gyönyörû, minden érzelmi skálán szívünkhöz szóló hangon, drámai erõvel. A mindenkit lebilincselõ, szép elõadás után frenetikus taps és tetszés jutalmazta a kisasszonyt, kinek élvezetet nyújtó, szép elõadásában - azt hiszem - még sokszor leszünk szerencsések gyönyörködhetni.

Giczey Diószeghy Mór olvasta fel azután folytonos derültség között egyik nagyon sikerült humoreszkjét, melyet - mint az õ minden sorát - az igazi talentum, éles megfigyelés, finom irónia, az ellentéteknek komikai tehetséggel való ügyes szembeállítása jellemzett.

Kovács Endre víg monológot adott elõ vírtuozitással, nagy hatást keltve.

Most jött a meglepetés: Kovács Imre és Mátéffy József invencióra valló ügyes parallel-szavalata, amit követett a tánc.

És itt megszûnöm, meg kell szûnnöm krónikásnak lenni.

Verset, mámoros, édesen csengõ verset kellene írnom.

Hallom a zene andalító hangját, látom az elsuhanó párokat, kipirult arccal, csillogó szemekkel; érzem a józanul lenézett, de akkor mámorba borító táncnak édes gyönyörét, érzem vállamon egy édes, aranyos kis kéz gyöngéd érintését, s szívem ismét telve van ezer epedõ, égetõ érzéssel, bizonytalan s mégis imádott boldogsággal.

Reggel öt órakor hûvös szellõ szárnyán világosság repült be a terembe, készülni, búcsúzni s - „minden szépnek ez a sorsa a földön” - mennem kellett, szólított a kötelesség!

De a tündéri est drága mámorából, még a „Szilágysági vonat” döcögése sem tudott kirázni; még most is látom a gyönyörrel suhanó párokat, hallom az andalító zenét, s - érzem egy csókolni való kis kéz gyöngéd érintését vállamon…

Szil 1898. június 5.

Adieu Bandi