190. DÍJNOKÉK

Díjnokék öt forint fizetésjavítást kérnek.

Nincs benne kétség, hogy kérelmüket el fogják vetni bölcs városatyáink.

Szólnak mellette is:

- Nehéz helyzetük van szegényeknek. Mégiscsak intelligens emberek, kiknek társadalmi kötelezettségeik vannak. Még a népkonyhán sem étkezhetnek, hisz’ népkonyhánk sincsen. Aztán meg lerongyolt ruhában, talpatlan cipõben nem járhatnak olyan emberek, kiket megtekintetesuraz a városi hajdú, s akik mégiscsak városi alkalmazottak.

De replikáznak is - aki úr akar lenni, ne menjen díjnoknak. Nem kell istápolni a szellemi proletárokat. Miért akar valaki okvetlenül úr lenni? Ott van a szép, a gyönyörû iparos pálya. Mért nem megy iparosnak inkább, mint kolduskodjék díjnok-uraságban.

És így tovább. Folyik a vita, melynek vége az: díjnok úrék koplaljanak. Rászolgáltak.

Pedig olyan ártatlanok, olyan sajnálatra méltók szegények. Õk nem tehetnek róla, ha a társadalom kiskorú.

Nálunk a társadalom csinálja a proletárságot. A díjnok úrral még szóba állnak. Olyik valósággal pártit is csinál, az iparossal szóba sem állunk parfümös zsebkendõ nélkül. A kereskedõ, ha meggazdagszik, valami szinekúrát keres, mert a kereskedõ címet szörnyen restelli.

És ezzel mind számot vetettek díjnokék. Nekik is van tán joguk az úrhatnámsághoz, mely az egész társadalomnak hiszekegye. Aztán úgy nevelnek nálunk az iskolában is, hogy a hatodik gimnazista, ha semmit mást, de egyet biztosan tud: neki úrnak muszáj lenni!

És legrosszabb esetben lesznek díjnok urak… Bölcs városatyák, adjátok meg a díjnokok 5 forintját. Mert többet is kérhetnének. Számon kérhetnék tõletek megmérgezett életüket is, melyet a ti hazug teóriátok, a társadalom buta elfogultsága tett örökre szerencsétlenné.

Debreczen 1899. november 14.