202. DICSÉRNEK BENNÜNKET

Na, csak felvitte az Isten a dolgunkat!… Ha nagyrabecsült székesfõvárosunk õsidõk óta elkaparint is mindent elõlünk, egy megmaradt: az erkölcs. Ennek mi vagyunk a hivatásos õrei. A fõváros nyugodtan dorbézolhat, az erényt megóvják a vidéki eunuchok.

És bókolnak is nekünk. Hogy így, hogy úgy; a vidék az az egészséges, romlatlan vidék - zengik kórusban odafent.

Mi pedig elõször szörnyen boldogok vagyunk. A második dicséret már hidegen hagy. Most pedig már kezd egy kissé zsenírozni bennünket a dolog…

- Ördögbe is! Csakugyan ilyen ostobául erényesek lennénk?…

Mert hát egy kissé még mindig ugrathatók vagyunk, de már nem a régi naivak. Egy kissé gondolkozunk is. Különös. A pesti lapok vezércikkben az erkölcsös vidéket dicsérik, színház­rovatukban az Osztrigás Miciknek csinálnak reklámot.

Mintha nem egészen tiszta bort ürítnének ránk ezek a cikkíró urak?!… Ezeknek vagy nincs más témájuk, vagy tán az erényt dörgõ cikkekkel akarnak még nagyobb érdeklõdést kelteni a kollegáktól fordított vagy írt, úgynevezett erkölcstelen darabok iránt…

…Én legalább így vélekedem. Nem hiszek a mi erényeinket dicsérõ fõvárosi vélemények õszinteségében, de nem hiszek a mi állítólagos erényeinkben sem.

Nem vagyunk mi jobbak egy szikrányit sem Pestnél. Ez az igazság, bár nagyon kevesen merjük bevallani.

Ha csak a gyermekeinket nem, minket már alig lehet rákapatni a Shakespeare-remekekre vagy leszoktatni azokról a szemtelenül kedves, pajkos operettekrõl.

Vagyunk talán elegen, kik áhítoztunk valaha komoly, nehéz eledelekre is, de rémítõen elromlott a gyomrunk… Problémák és problémák… Ki az ördögnek kell a probléma? Egy problémát felvetni nem nagy dolog. Egész társadalmunk ezernyi bibijével egy nagy probléma. Nem kell nekünk probléma-keresõ drámaíró. Olyan álljon elõ, aki merészen mutatja meg a probléma megoldását is!… Ilyen pedig nem akad. S így növeltük mi, a kevesek is azok számát, akik az élet ezernyi baja után mulatni és feledni akarnak a színházban.

Tisztelettel ismételem tehát: nem érdemeljük mi azt a sok dicséretet. Jobbak mi sem vagyunk a Deákné vásznánál… És nem is mi fogjuk ám a romba dõlt erkölcsöt felépíteni, hanem egy, a miénknél tisztább és erõsebb alapon épült, új társadalom.

Ne bántsuk hát a vén gyermekeket. Neveljük helyesen a fiatal gyermekeket. Kezdjük az iskolán, ne pedig a színházon… Fõképpen pedig ne várják tõlünk a purifikációt. Nekünk elég gondot ad a megélhetés. Övék - odafent - a hatalom és a dicsõség, talán a kötelességbõl is nagyobb adag esik rájuk…

…Mindez pedig nem vonatkozik a nagyváradi színügyi bizottság ismert határozatára, mely helyes is, üdvös is, legfeljebb eredményéhez és sikeréhez fér töméntelen sok kétség!…

Szabadság 1900. január 28.

ae.