207. TAVASZI MENTÕBESZÉD

Védelmükre kelünk a tavasz sokat gúnyolt fülemüléinek. Kimondjuk, bár megvádolnak érte bennünket, hogy a tavasz lantosainak igazuk van. Õk énekelnek, mert énekelniök muszáj. S ha rossz is az ének, bizonyos, hogy a tavasz dicsõítõ dalt érdemel.

Az ördög tudja, mi történik ilyenkor velünk. Hiszen még tél sem volt, hogy túlságosan áhítozzunk a kikelet után. És mégis úgy megejt bennünket ennek a mostani korai tavasznak barátságos mosolygása.

És milyenek az esték!… Ha nem szégyellnõnk érzelegni, költeményt írnónk még mi is róla… Enyhe, balzsamos levegõ, derült ég s isteni csend… Ez utóbbi persze csak jóval éjfél után, mikor kihalt már orfeum, korcsma, kávéház, bodega.

Szinte megacélosít a tiszta levegõ, s varázzsal tölt el a misztikus csend.

S mikor már kísértetbe jönnénk, hogy a két elsõ sort összerímeltessük, egy szerre halkan felcsendül a zene szerenád egy kislány ablaka elõtt.

Máskor talán a megszokott gúnnyal nevetnõk ki azt a két világos überciherû urat, kik a mûködõ bandát strázsálják - most azonban eszünkbe sem jut gúnyolodni, s nem kérdezzük meg, hogy hát nemcsak a svábok közt divatos az éjjeli zene?… Illõ meghatottsággal vesszük tudomásul, hogy „csak egy kislány van a világon”, s szeretnõnk ujjongva felkiáltani: hurráh, tavasz, élet, ifjúság!…

…És mindezt ez a kis korai tavasz okozza… Ne haragudjunk a tavaszi dalnokokra, nekik muszáj dalolni… Legfeljebb annyit kívánjunk tõlük, hogy - maguknak daloljanak!…

Szabadság 1900. február 13.