217. MÁRCIUS 15.

Ötvenkét évvel ezelõtt Magyarország ifjúsága a divináció csodálatos erejével megcsinálta a mi számunkra a mai Magyarországot.

Ötvenkét év óta sokszor változtatott ábrázatot a világ. Tanúi is alig vannak a nagy nap megváltó eseményeinek.

Az idõ, ez átgondolhatatlan nagy hatalom, egyre, mindig temet. Vén sírásó, aki sohasem volt fiatal, aki éppen olyan egykedvûen tekintett ötvenkét évvel ezelõtt egy mámorban égõ tömegre, mint most reánk: szegény, hideg szívû, még emlékezni sem tudó epigonokra.

Csak egy halottat ne földelt volna el!… Hagyta volna meg nekünk annak a nagy napnak szent hangulatát, amit kivájni olyan nehéz egy ötvenkét év óta taposott sírgödörbõl… Mert ha egy szívdobbanatnyi szállna meg bennünket az akkori március szent lelkébõl, ma kihullana kezünkbõl a kenyérszerzõ eszköz, s nem volna a mai ünnep a megszokásé, hanem az emlékekbõl erõt gyûjtõ lelkeké!…

…Így csak botorkálunk a sírdombok között, és visszatekintve a messze égõ, az elhagyott lángoszlopra: látván se látunk!…

Csodálatos egy kor volt az. A grande nation világfelforgató eszméi ennek a kornak láng­kohójában tisztultak meg. A nemzeti idealizmus ebben a korban ragyogta be legintenzívebb fénnyel a világot. Csakis ez az istenült kor adhatta nekünk az ezernyolcszáznegyvennyolcadik év március idusát!…

Az eszmék világa mindig és mindeneknek felséges ezernyi, misztikus mélységével, de az eszmék ezerjét megöli a valóság, melynek polypkarjai csak az ezredévek viharaiban érlelt és megedzett eszméket nem tudják agyonfojtani!

Elborulva bár, de minden kétségbeesés nélkül nézek egy piros lobogóra, mely alatt ma szintén ezernyi ember ünnepel, de ünnepük egészen mást jelent, mint amit a mienknek kellene jelenteni…

Az eszme önzetlen harcosai mind apostolok. Minden eszme felséges, mely egynél több szívet tud megdobogtatni… De ott áll a vén sírásó, a kérlelhetetlen idõ minden eszme bölcsõje mellett!… Az emberiség sokszor imádott már hamis isteneket, eszeveszetten sokszor rohant csábító fantomok után, és a vén sírásó az, ki elébe állt. „Megálljatok! Itt már temetõ van. Akit kerestek, meg nem találjátok! Én rejtettem el, én húztam rá a földet, mert az élethez nem volt semmi joga. Térjetek vissza, honnan eszeveszettül elindultatok. Vár benneteket csókjaival a szülõföld, vigasztaló varázsával az anyáitok nyelvén zengõ dajkadal, vár minden-minden zug, békét, szeretetet megnyugvást lehelve!”

Hazudtoljatok meg, ha tudtok: Az ember tragédiájában egyetlen Nemtõ: a Haza. Lehettek hozzá hálátlanok, hazug apostolok õrjöngõ tanai gyûlöletessé tehetik egy napra elõttetek, elfelejthetitek a dúslakodó lakoma mámorában vagy az éhség paroxizmusában - de megtagadni, eldobni nem tudjátok soha: nem adatott ez meg földi embernek!…

…Nagy márciusnak tanúi, százszor irigyelt lángra gyújtottjai a nemzeti idealizmus szent tüzének: fázó szívvel, didergõ lélekkel valljuk be, hogy nem tudunk elég kegyelettel a ti szent emlékeiteknek áldozni!…

Olyan kor gyermekei vagyunk, kik hétköznap születvén, nem tudnak ünnepelni.

Kicsinyes gondoktól zaklatva nagy kosarakkal járjuk utainkat. Egyedüli célunk kenyeret gyûjteni.

Nem érezzük a közösség átszellemültekké tevõ érzését: mi nagyon is emberek vagyunk, hidegek és önzõk…

Így sejtjük. És ezt be kell vallanunk a mai ünnepen…

…De a hazatagadás piros lobogója és a saját gyarlóságunk beismerése nem lélekharang-kongatás, hanem az örök igazság gyõzedelmeskedõ országának ismétlen eljövetelét hirdetik.

Megtántorodhattunk, hamis útra térhettünk, de eltévedni nem fogunk.

A nemzeti idealizmus letapodott sírja az a sír, mely nem halált, hanem életet jelent. Ezt a sírt kezdik virággal felkeresni, mert immár ismét elénkbe állt a vén sírásó. „Térjetek vissza, honnan jöttetek. Akit kerestek, eltemettem, mert nem volt az élethez joga!”

Várjuk a szent lelket, mely világra szóló erejét ötvenkét évvel ezelõtt közlé e nemzettel.

Költõk éneklik már: ne várjatok e hontól semmit, de áldozzatok mindent fel érte!…

…És el fog jönni ismét a nagy szívek korszaka, és be fogunk telni ismét a haza és egymás szeretetétõl, és eldobjuk a nyakunkban hordott nagy kosarat, melyet tele tölteni volt egyetlen vágyunk, ha mindjárt ezer éhezõ kifosztott szorította ökölbe ránk a kezét!…

Ti apoteózisban tündöklõ nagy elõdök, szálljatok vissza e napon. Siettessétek a mi nyomorékságunk meggyógyítását, adjatok egy szívdobbanatnyit abból a mámorból, mely titeket oly szentekké tett, hogy még mi sem tudjuk a ti ünneplésteket elmulasztani!…

Szabadság 1900. március 15.

A. E.