220. SAS EDE VERSESKÖNYVE

Mesék a valóságról

…Beszövöd lelkem aranyfátyoloddal
Én bálványom, te szent Romantika!…

Ez után a forró szerelmi vallomás után gavallér érzésünk diszkrét hallgatást parancsolna.

Tekintettel azonban arra, hogy Sas Ede ezt a vallomást a nyilvánosságnak szánta - adjõ, gavallérság - s szóljunk errõl a szerelmi viszonyról.

Sas Ede a romantika imádója, s mint ilyen természetesen: szerencsétlen szerelmes. A szerencsétlen szerelem mindig szerencse egy író embernél. Ha Romantika õnagysága most is körülrajongott, divatos szépség volna, Sas Ede akkor is imádná. Ámde a Cipruslombok gyöngyeit a halál mélységes fájdalma szülte, a meghalt kedves után zokogó költõ fájdalma… Sas Edét is a romantika tragikus halála tette ihletett költõvé, aki bánatos szívvel tarolja le a romantika temetõjét, az életet, melynek virágai a kedves halott szíve porából nõttek…

A szerelem örök rejtély. Bírálgatni nemcsak hiábavalóság, de szamárság is volna. Az én Dulcineám is kancsal talány, s én mégis ragyogó szempárról, földre szállt angyalról, makulátlan fehérségrõl mondok hébe-korba rigmust, minthogy mindenkinek igaza van a világon, mert minden igazság egyéni…

Az egész dolog egészség és pénz dolga. Ha én olyan vastag, erõs ember volnék, mint teszem fel - Pósa Lajos -, mindig az élet örömeit dicsérném pattogó strófákban. És ha õseim nem feledtek volna el egy húszezer holdas hitbizományt csinálni, melybe - mint majoreszkó - én ülhetnék be: most lehetnék talán irodalommal kacérkodó partiképes ifjú úr, de az bizonyos, hogy a szocializmus alaptalanul keresné bennem hivatott dalnokát, valamint nem írnék tele hosszú kutyanyelveket egy elég füstös redakcióban…

Mindebbõl tehát az következik - méltóztassék gondolatban velem ugrani -, hogy mindegyik poétának és szerelmesnek igaza van, ha igazáról õ maga is meg van gyõzõdve!… Ezt a meggyõzõdését hitesse el velünk, s szépen szólván: a Parnasszus várja, helyesen szólván: elolvassák a verseit…

Sas Ede õszinte könnyel siratgatja a romantika szép világát. Egy közénk tévedt trubadúr õ, kirõl ez a verseskönyv éppen olyan édes-bús mesét mond, mint õ az édes kis Csipkerózsáról, aki királyfival álmodott, és krájzlerosné lett…

Ilyen biz’ a trubadúr sorsa is. Valamikor régen, valahol messze egy aranyos romantikus világban királykisasszony hajtotta a dalnok vállára tündér kis fejét. Tassót fejedelmi nõk koszorúzták meg. Petrarca fejét Róma és Párizs egy napon akarta borostyánnal övezni… Ma Csipkerózsa módjára temeti el álmait a poéta. Királyi kastély helyett krájzleráj. Parnasszus helyett redakció! - Hej, méltán siratja Sas Ede Romantika kisasszonyt…

És milyen szépen siratja el!… Saját szívébe vág, nevetni akar, s egy fájdalmasan nevetni akaró arcra hullanak a könnyek…

„Mesét hallottam Hamupipõkérõl. Milyen szép mese volt, milyen szép mese volt!… De tudjátok, hogy az a mese hazugság volt?… Hazugság, csúnya hazugság… Másképpen történt, elmondom most újra. Milyen mulatságos, milyen kacagtató, hogy ha meghalljátok, olyan jól mulattok, hogy talán a szívetek is megszakad bele!…”

És így mesél Sas Ede nekünk azokról a szép dolgokról, amiket bemocskolt a valóság.

Kevés vers hatott meg úgy még engem, mint Heine c. verse. Annak a nagy, felséges, hitelt vesztett szerelemnek gyászhimnusza ez, mely most már nem találtatik a földön.

Ide teszem, olvassák el, könnyezzék meg a hozzám hasonló gyenge szívû emberek:

Rózsakelyhű budoárban:
Olvasám a verset néki;
Nem volt ott a vőlegénye,
Kis kezét kezembe fogtam.

…"S szól az ifjú: Mohamednek
Hívnak, Jemenben születtem.
Amaz Azrák törzsökéből
Kik meghalnak, ha szeretnek.”

És ezernyi álnok démon
Csillant felém [a] szeméből:
„Ah, barátom, verse csonka,
Hadd folytassam, hallja csak!”

„Szultán csodaszép leánya
Szólt az ifjúhoz susogva:
Dús királyfi visz várába
Édes, első asszonyának.

S apródomnak jössz te vélem,
S leszek dús és boldog asszony,
Asszony, azok törzsökéből,
Akik csalnak, ha szeretnek…”

És én eldobám a könyvet
S lábaihoz sírva rogytam.
- Nem volt ott a vőlegénye,
- Mindhármunkat megsirattam…

…És mikor szíve a „megkövesült romantikus álom” kék ege alá viszi, tündér Velence bús romjai között hit száll a poéta szívébe.

Csengõ, tiszta, merész lesz a hangja.

- Megálljatok!… A mi hitünk nem kábaság. Örök a szép, papjai mindig voltak! Lesz még feltámadás, fény, napsugár, tündéri élet, feltámad még a mi szép halottunk, kövesült testébe a mi csókjaink életet lehelnek, valóság lesz a mesébõl, s a valóságból - romantika!…

…Sas Edét elsõ verseskönyve az elsõ poéták sorába emelte. Igazi költõ, akit a poézis mostani, avignoni napjaiban is sokan, nagyon sokan fognak megszeretni.

Szabadság 1900. március 27.

A. E.