240. HÉTRÕL HÉTRE

Az élet nem mulatságos. Ha mulatságos volna, nem keresnõk a - mulatságokat.

Pedig de keressük! A nyüzsgõ, kalapácsoló, izzadó világnak nem a munka a célja, hiába zeng róla himnuszt az energia képzelt betegje. Nem, nem a munka!… Görnyedve, futva, egymást ûzve-törve mindig az agyoncsigázott idegek kárpótlására gondolunk… Nem a munkáért dolgozunk velõvel vagy kézzel. Mulatság kell nekünk, feledés…

*

A pünkösti mulatságokból alig kerültünk ki, már várva vártuk az újabb gondszedõ perceket. Mûhelyünkben, a munka mellett raffinált passziókon törtük az agyunk. Valami újat, illúzióktól színesebbet, színeivel lebilincselõbbet akartunk… S a nizzai délután ilyen volt. Mégiscsak jobb ízlésük volt - szívet és gerincet nem is számítva - poéta-elõdeinknek, mint nekünk, a kesernyés epigonoknak, kik restellünk az ordináré természetrõl írni, mikor felségeseknek gondolt perverz vágyainkról zenghetünk alanyi költeményeket. Pedig a természetet jó olykor-olykor felfedezni. Nagyon hálás érte. A szerdai felséges délutánon isteni mámort öntött a szívünkbe. A napfénytõl az esõig - minden kincsével megismertetett. Ózonos levegõjével kitisztította a tüdõnket, virágillatával elbódította a szívünket. Azon a délutánon, azon az estén fiatalok lettünk: képesek talán még egy egészséges, szûzi szerelem rövid hangulatára is…

*

Hangulat, hangulat… Az én kedves, halott poétám, ott a Kerepesi temetõ obeliszkje alatt, az egész világot hangulatnak tartotta. Kis újságíró volt a szegény, éhes és lenézett. Az utolsó két hónapban már volt neki mit enni, de már akkor nem engedte - a doktor. Ellenben igen díszesen temették volt el. Csodálatos dolog, hogy lehet olyan csábító ereje ennek a nyomorult pennának. Ahogy rovom itt a fekete sorokat, az jut eszembe, hogy hallatlan ostobaság írni. Meg unalmas is. És mégis írunk, írtok, írnak - sokan és sokat. Szerencsére nem olvassák el a századrészét sem. Egy szép, fiatal lányismerõsöm minden módon írni akar. Tizenhat éves leány, de nem hasonlít a mi tizenhat éves leányainkhoz. Nem olvasott még sokat, ruganyos eszû, csupa akció-vágy, jószemû és okos. Író akar lenni, s elég helytelenül - az íráson kezdené. Õ újságíró lesz! Sokszor mosolyogtam én már erre a mondásra, de ettõl a kislánytól tetszett hallani. Különben is Marcel Prévost feminista regényének a hatása alatt vagyok, s roppant szeretném, ha a nõk egy kis forradalmat csinálnának ellenünk, szemtelenül önzõ férfiak ellen. Egy nõi újságíró a jámbor felfogású vidéken - nem is volna utolsó!…

*

Lám, Thália deszkáin hogy legyõzte a férfit az asszony. Itt már nem bír velük közönség, kritikus, direktor. Senki, csak: Idõ õfelsége. A nagyváradi színtársulat névsora juttatta ezt eszembe. Tudniillik az idõt. A színügyi bizottság egy-két tagja ugyanis udvariatlanul szólt - az idõrõl. Édes Istenem - hát csak nem lehet minden asszony fiatal?…

Neveket persze nem említek. Debreceni kritikus koromban azt találtam írni egy kis színésznõrõl: „a mi régi kedves naivánk”. Majd pisztolyozni kellett érte. A morál pedig az, hogy e tekintetben óvatosan szóljunk akármelyik Thália-papnõrõl. Bízzuk a mi igazainkat - az idõre…

*

Annak pedig már lõttek, hogy a nyáron színészekhez jussunk. Ellenben van itt egy csomó, erkölcstelen német… pardon, ma még mind tiszta dologról írtam, nem szennyezem be írásom végén a tollam!…

Szabadság 1900. június 10.

Dyb.