248. SZÁZ BÚJDOSÓ CSALÁD

Kanadába utazó román zsidók

Jobbra-balra a kígyózó sínpártól arany kalásztengert renget a szellõ. Suhintó kaszákkal munkál a föld népe, a nyár szorgossága izzad a mezõn.

A vasparipa kiszalad a hegyek közül. Kõszenével kedveskedik a kifáradt tüdõnek. Megizzadt, párolgó testû kaszások, hajlongó marokszedõ lányok megnyújtózkodnak egy pillanatra, s utánanéznek a robogó vonatnak.

A hátulsó koldus-kocsikból kibámul egy nagy sereg ember. Révedezõ, szomorú szemek tekintenek végig az arató pusztán, hol téli kenyérért izzadnak szalonnával s száraz kenyérrel fûtött embergépek, s hol kenyeret ad, kínál a tarolásra váró földhát…

A vonat elrobog, a kõszénfüst leszáll, a porló, tarlott föld porával egyesül.

Az elsõ kaszás hajlott derékkal vág bele a ledõlt sûrûségbe, a déli naptól eltikkadt leányok szuszogva szedik a markot tovább. Egy kévekötõ, elaszott alak szitkozódva sóhajt föl:

- Hogy kucsíroznak, vonatoznak az urak, míg a szegény ember a lelkét dolgozza ki!

A vonaton pedig, ott hátul a koldus-kocsikban, földönfutó, üldözött, hazátlan emberek szorongnak. Száz hazátlan zsidó család. Nézik a téli kenyérért izzadó pór embereket. Nézik irigy, bánatos szemekkel.

- Boldog emberek! Ezek, lám, kapnak földet, melyet verejtékükkel megáztathatnak. Ezeknek szabad a mindennapi kenyérért dolgozni. Nekünk ehhez nincs jogunk. Verejtékezõ, munkás nyáron üldözött vadakként kell rohanni az ismeretlenségbe. A következõ gyomorkorgásra nincsen kenyerünk, a következõ éjszakára nincsen egy talpalatnyi fejpihentetõ helyünk…

A nagyváradi állomáson egy kis pihenõre megállt a vonat. A perronra kitódult a bújdosó csapat… És lefolyt a megható jelenet. A hazátlan, kiüldözött embereknek könny gyûlt a szemükbe. Õket, a nyomorult, kergetett, üldözött emberlényeket itt, az ismeretlen helyen meleg szívek, könyörületes karok várták.

A nagyváradi ortodox és neológ hitközségek irgalmas lelkû vezetõi jöttek ki elébük.

Az elsõ, szomorú üdvözlés után megnyíltak az összeszorult szívek. Panasz-szó nem hangzott, csak siralmas igazság. Üldözték, sanyargatták õket azon a földön, melynek õk hû, munkás polgárai voltak. Nem volt nyugvásuk azon a földön, melyben meghalt kedveseik nyugodnak. Áldoztak észt, erõt, munkásságot, vért, s a viszonzás egy koldusbot, amit a kezükbe nyomtak, s egy útlevél, amivel elbújdoshattak.

Megdöbbentõ volt az a kép, amit lefestettek. Mindannyian erõs, intelligens, munkakész emberek, tanult iparosok, kereskedõk. Olyiknak kezében volt a katonakönyve is. Oláhország így fizeti ki a katonáit…

Tudják-e, sejtik-e ezt a kocsiba zsúfolt apróságok. Kis fiúk, leányok oláh nyelven kérik az irgalomkenyeret édesanyjuktól. A sápadt, álmatlan asszonyok oláh nyelven beszélnek itt is.

- Hova mennek - kérdi tõlük Kecskeméti dr. fõrabbi.

- Kanadába…

Mennek egy nagy útra. Fillér és kenyér nélkül. Ott pedig várja õket már a nyomor…

Nagyváradtól Püspökladányig velök utazik a nagyváradi ort. hitközség megbízottja, Jungreisz is. Kiosztja köztük a száznyolcvan forint adományt, mit nagyváradi hitsorsosok adtak össze.

Benn a kocsikban kenyeret majszolnak a mit sem tudó apróságok. Minden szelet kenyér más sütésû: úgy kapták az úton irgalmas szívû emberektõl…

Felmegyünk a kocsikba. Kíváncsian néznek reánk a sápadt arcú asszonyok, gyermekek. Egyik-másik látogató krajcárokat osztogat.

- Multsám! - Oláhul köszönik meg az adományt.

Megszólal a kalauz füttye. Beszáll a kergetett csapat. Könnyes szemmel, hálálkodva köszönnek a férfiak. Mikor a vonat elindul, kalapokat, zsebkendõket lobogtatva kiáltják:

- Éljen Ferencz József, Magyarország királya!…

És megkapja egy névtelen, könnyet szívó érzés az ember szívét. A szánalomnak, dühnek keserû egyesülése. Ezeket a derék, munkás embereket kirúgott kutyákként kergetik ki szülõhazájukból. Kikergeti egy olyan nép, mely õrült hazudozásaival az emberi jogokról belármázza az egész mûvelt világot. Mely siránkozik magyarországi testvéreinek rabszolga helyzetén. Mely perfid viselkedésével megérdemelné a mûvelt, liberális államok leszámoló fellépését. Az európai kormányok pedig hallgatnak. A huszadik század elején kirugdalt emberek bolyongják végig családjaikkal együtt hontalanul a világot, s vesznek el nyomorultul az ismeretlen messzeségben.

A vonaton pediglen mások is utaztak. Hosszú hajú, tüszõs oláhok. Valahonnan, alsó-Biharból. Itt élnek közöttünk évszázadok óta, de a mi nyelvünkbõl egy szót sem tanultak meg. Az egyik oláhul inti társát, ki be akar szállani:

- Ne ülj oda. Ott zsidók vannak.

Ezekért a mártírokért hisz bennünket az egész világ barbár zsarnokoknak. Ezekkel szemben kell védelmezni magunkat milliónyi áldozattal!…

S ezek az oláhul lármázó tüszõs alakok bámulva néznek a szomszéd kupék ablakaira, ahonnan jó messzirõl is hangzik a kiáltás:

- Éljen Ferencz József magyar király! Éljen Magyarország!

Szabadság 1900. július 4.

A. E.