250. HÉTRÕL HÉTRE

Egy csöndes alkonyatkor, egy órai hûsölés után kiszálltam a Körös habjai közül. Elálmosított a fürdés, s kivételesen álmodtam is.

Egy kissé fantasztikus álom volt. Ismeretlen vidéken jártam. A föld kopár volt körös-körül, s a nap olyan perzselõen sütött, hogy minden élet elfonnyadt.

És víz nem volt sehol. Jött pedig a pusztára három szegény vándor, akik szörnyen tikkadtak valának. A nap rátûzött meztelen fejükre, s õk elalélván a földre estek.

Nagyon megszántam a szegényeket. Íme azonban két mennyei lény jelent meg. Szólt az egyik:

- Ne hagyjuk õket elveszni.

Szól a másik:

- Az elsõt nem bánom. Dölyfös és fösvény.

- Kegyelmezz a másik kettõnek.

- A második is gonosz. Azért zarándokol most, azért imádkozik, hogy felesége mihamar meghaljon.

- És a harmadik?

- Azt kivezetem innen.

A harmadik vándor feleszmélt egy percre, maga elõtt ezer lépésre hömpölygõ vizû folyót látott. Õrjöngve kacagott fel, s elrohant. A másik kettõ pedig tovább aszalódott eszméletlenül a napon.

Ahogy nézem tovább: im’ egyszer csak látom, hogy már négyen vannak. Mellettük van kikötve a két mennyei lény is.

Szól pedig egy túlvilági hang:

- Aki pedig akármilyen gonosz élõlénytõl is az üdítõ italt megtagadja, aszalódjék maga a gyilkos napon!…

A két vándor pedig fölkele, s hasonlóan miként az elsõ, rohant a folyó felé.

A mennyei lények pedig sírva sülének meg…

…Remélem, elég kegyes formában mondtam el a vízvezeték ügyérõl a szerény véleményemet.

*

Egyetlen vigasztaló van ebben a rettenetes kánikulai melegben. Az ember gondolkozó szerve kipiheni magát. Olyan szükség van erre most. Egypár szegény agyvelõnek pedig jobb is, ha végleg elpihen. Az a szegény, bûnéért keservesen bûnhõdött ember is megpihen most már, kit sírjába tegnap tettek le. Õbenne, szerencsétlen kiválasztottban tombolta ki magát ennek a kornak kapzsi anyagiassága. Õ eszköz volt a megbüntetõ fátum kezébe[n]. Követ ne dobjon rá senki. Jól mondta, aki ravatalánál szót emelt.

„Hiszen fejünk búbjától lábunk sarkáig csupa hiba vagyunk!”

És ez így volt már a Talmud idejében évszázadokkal meg évezredekkel ezelõtt, amikor pedig még nem voltak olyan nagy igényei, olyan kielégíthetetlen vágyai az embereknek! Amikor a zsidó embernek még dísze, büszkesége volt a vallása, a nõ pedig egész dicsõségét, minden boldogságát a családban, a gyermekei nevelésében találta fel. Mennyivel inkább áll tehát ez a mai korban, amikor a civilizáció meg a haladás szelleme tölti be a levegõt, ahol az igények olyan túl kényesek lettek, hogy az ember a legjobb akarat, a legnagyobb igyekezet mellett sem képes eleget tenni sokoldalú kötelezettségének, azoknak a kötelességeknek, melyeket ez a kívülrõl fényesnek látszó, de belülrõl korhadt, elõítélettel teli beteg társadalom állít elébe. Csoda-e, ha a legjobb munkás, a legtehetségesebb ember is leroskadt az óriás terhek alatt és ily nehéz megpróbáltatások között? Csoda-e, ha a hamis fáklyának égetõ fénye megvakítja, eltántorítja, tévútra vezeti az emberfiát? Ám a vétkes, de bûnbánó ember felkiált: „ne csodálkozzatok, hogy én - aki tiszta voltam, most fekete vagyok!”

Nem énbennem van a hiba: „a nap heve perzselt ilyen feketére!” Ne ítéljetek el, nem én vagyok oka, ha bûnös is vagyok, saját barátaim vezettek a rosszra, a romlott társadalomnak hamis fénye idézte rajtam elõ a feketeséget.

E feketeség immár lemosódott.

*

A Bachó István tragédiája szintén modern tragédia. Istenvertek a ma gyermekei. Hit és cél nélkül élnek. Mert az anyagiak megszerzése összerombolja az idegeiket. Vigasztalást, feledést keresnek még a beteg idegek árán is.

Szegény Bachó István, neki volt része a vigasztalódásban. Annyit vigasztalódott, hogy elveszítette az eszét…

Szabadság 1900. július 8.