260. EGY SZOBOR

A Zsolnay szobrára alig hisszük, hogy adott még valaki Nagyváradon húsz fillért.

Olvassuk a kimutatást a gyûjtésrõl, s nagyon elszomorodunk. Nem lesz ebbõl szobor sohasem.

Igaz, hogy nagyon szegények vagyunk. Igaz, hogy a szobormánia különben is nagy nálunk. Igaz, hogy a magyar lapok jóvoltából többet olvastunk a legutolsó ripacs tenoristáról is, mint Zsolnayról. Ám mégsem értjük ezt a lehetetlen közönyt. Az utolsó években alig merült fel parádé-ötleteink közt okosabb ennek a szobornak az ötleténél. - Az ötlet a dunántúliaké, mint ahogy Zsolnay is inkább az övék volt. A dunántúliak pedig valamivel nyugatabbra esnek, ami nálunk már jelentõs dolog.

A Zsolnay szobra gyönyörû szimbóluma volna a mi sokat hánytorgatott haladási képességünknek.

Az a szobor becsületet szerezne nekünk. Az a szobor kiengesztelné egy nagy bûnünket. Azt, hogy mi csak tósztokban vagyunk rettenetes nagy demokraták, no meg a választásokon. Egyébként pedig igen kicsinylünk holmi iparosokat.

Csodálatos volt a Zsolnay zsenialitása. Olyan sikeres életet élni a mi földünkön, mint az övé: mesébe való história.

Ezt a mesét egy ércszoborral tenni valósággá - óh nagyságos magyarok - mégiscsak többet érne, mint egy éjszakai „csöndes”…

Szabadság 1900. augusztus 9.

ae.