261. KÖLTÕK KIRÁLYA

A budapesti Vámház mellett egy nyafogó pólyásbabára akadtak az éjszakázó rendõrök. Ezen kezdõdött a Zoltán gyerek regénye.

Evvel végzõdött a másik regény is. Valami vérszegény némber ostobáskodott és elbukott. A sablonos regény végén õ összekapott egy kellemetlen kis elevenséget. Elõvett egy cédulát, ráírta: Zoltán, pontot tett, s vége volt az ügynek. A peches asszonyszemély pedig ment a gyárba, vagy lehet, hogy nem is ment sehova, mert mûvelt, jónevelésû úri leány volt. Kellemetlenség mindenkivel történhetik.

Zoltán úrfi pedig kegyes jótevõt kapott. Felnevelték, kioktatták. Csináltak belõle tudós mûkertészt.

Az aszfalton kezdte az életet, s a rózsák közé jutott - hát ez elég csinos életút.

Zoltán úr pedig maga is melegházi növény volt. Ideges, sápadt, vérszegény. Nehezen tett-vett, sok balgaságot összegondolt, s verseket olvasott. Pedig különben okos gyerek volt, mint az ismeretlen apájú gyermekek egyáltalában.

S mi lett a Zoltán úr vége?… Megbolondult, azt hiszi, hogy õ a költõk királya…

Hát, ha valami csodából Zoltán úr visszanyerhetné az egészségesebb eszét, így kéne neki szólni:

- Tulajdonképpen a világon én vagyok a legkárosabb ember. Két buta fiatal jóvoltából kinn találom magam az aszfalton. Senki fia vagyok. A gerincem gyenge, a vérem kevés. Nem viselnek gondot rám, rákapok a versekre. S mert az anyám és apám famíliájában valaki rászorult a hideg zuhanyra, hát én is megbolondulok. Ördög vigye - a káros embert!…

Szabadság 1900. augusztus 9.

ae.