296. SZIGLIGETI HÁZA

Zagyva, eszeveszett a fórum népe, terhes a felleg, nehéz a levegõ, egymással szemben féket vesztett csapatok: midõn Nagyvárad város felgyújtja a tüzet új oltárán, mikor az eszmék szent templomában felhangzik az elsõ prédikáció…

Mikor a fórum háborog: elszabadul minden vétkezõ indulat. Az egyenetlenség ördöge végig­száguld seregével a méltóságosan nyújtózkodó városokon, de nem kerüli el a verõfényes, csendes tanyákat sem. Ösztökél és uszít…

Fáj nekünk - önzõk vagyunk talán -, hogy a mi ünnepünk nem lehetett nagyobb korok, csendesebb emberek ünnepévé.

Fáj nekünk, hogy utolsóig sajtolt véráldozatunkkal nem értethetjük most meg áldozatunk nemességét. Fáj nekünk, hogy ünnepünkkel - ne szépítsük - magunkra maradtunk…

Mert a mi ünnepünk nem helyi ünnep. Tartalmasabb, jelentõsebb a ma minden eseményénél. Emberségesebb idõkben áthatna minden magyarul beszélõt… Hiszen itt, a mi falaink közt bontogatta szárnyait a magyar géniusz. A mi apáink lelkesedése adott lendületet neki repülni. S ha berzenkedõ, önhitt krónikások elgethesedett budapesti színházaikban hangulatot keresnek: nekünk köszönhetik!

De nem csak ez fáj… A kibontott szárnyak hogy összetörtek azóta!… Mi azt hittük, hogy suhogásuk jobb jövõ zenéje. Nemesítést, emelkedést, szent visszahatást vártunk… S édesapáink lelkesedésébõl szörnyû eltompulás, a szárnyakból piszkos kezekben hazug tollak, az ideálból pocsolya lett… Ott mászkálnak benne hahotaszó mellett a régi lelkesek lélektelen epigonjai. Jó étvágyat, sok pocsolyát! De jól tettük, hogy száz évig vártunk!…

Száz év óta messzi, filozófus nézõk voltunk. A nagy szellemi tõkék üzérek, száraz szemû, piszkos tenyerû emberek kezébe kerülnek mindig. A lángeszû koplal, a kalmár lakomázik. Amit száz év elõtt mi adtunk, elfecsérelték a kufárok.

Ne vádoljunk senkit. Hiszen ünnepelünk. Ünnepelünk magunk, magunkban. Ünnepeljük a száz év elõttieket. S ünnepeljük a jövõt!…

Nem értenek meg bennünket, tudjuk. Nem értik meg ünnepünkben a fájdalmat. Hogy értenék meg hát az örömet?…

Száz esztendõ vágya, buzdulása, akarata ünnepel. Száz esztendõ dekadenciája, eszme­fecsérlése, szegénysége gyászol…

Javakban gazdagabb helyeknek oltára régi. A mi áldozatainkat égették fel rajta. Felégették - az utolsó atomig…

Mi hálásak vagyunk a sors mostohaságáért. Mi megmaradtunk a régi ideálok mellett. Mi csak a szárnyakra emlékezünk, a repülõ, a szállva szálló szárnyakra…

Eljönnek hozzánk vendégeink is, és nem fognak megérteni bennünket… Nem fogják megérteni a mi egyesítõ ünneplésünket…

Hogy is értenék meg?… A száz esztendõ elkoptatta a nálunk bontott szárnyakat. Õk már csak a pocsolyákat látták. Mit tudják õk, hogy a mi oltárunk füstje az ég felé szállt!…

…És úgy legyen!… Mi ott fogjuk folytatni, ahol az oltár volt. Szigligeti háza nem lesz a ledérség, nem lesz a kufárok otthona. Eszmék, igazságok háza lesz. Mert száz év óta ezt akartuk.

Ha a fórum zagyva népét lehetetlen indulatok nem zavarnák, a mi ünnepünk az egész magyarság ünnepe volna. Ha új nemzedéket nem nevelt volna a dekadencia, megértenék tán a mi ünnepünk lelkesedését…

…Így talán magunkban ünnepelünk. Ünnepelünk büszkén és reménnyel. Mert kigyúl a tûz a mi új oltárunkon, és tudjuk, hogy áldozatunk kedves lesz az eszmék Eszméjének!…

Fogadja áldozatunk kedvesen. Ami száz év elõtt volt a mi szent lelkesedésünk, rozoga deszkapadja a magyar és becsületes ideálimádásnak, legyen az a Szigligeti díszes, büszke háza is.

Zajongjon a fórum, mardossák egymást a zagyva tömegek. Mi e szent, ünnepi entuziázmusban új oltárunk tisztító lángjától a szent tûzimádás életre kelését várjuk.

E hitben, ez imádságban gyújtsátok fel a tüzet az új oltáron! Gyújtsátok fel, hadd száradjon a pocsolya!…

Szabadság 1900. október 14.