298. A MI ÜNNEPÜNK

Szigligeti háza, díszes fényû új oltára a magyar kultúrának, ma megnyitotta kapuit az ujjongva áldozóknak. Régi vágyak, régi küzdelmek áhítva várt perce volt a perc, melyben felgördült a nagyváradi állandó színház szûz függönye. A perc, melyben felcsendült az elsõ szózat: lelkes poéma, ihletett ajkakról.

Egész napunk a lelkesedõ, triumfáló öröm napja volt. Nem hasonló az obligát ünnepnapokhoz. Minden mozzanatán egységes, hatalmas, õszinte örömérzés ragyogott át: formákat áttörõ, hideg programokat nem respektáló, felemelõen erõs és nemes.

Csak az tudja megérteni a mi nagy büszkeségünket, örömünket, aki átélte a lankasztó, szakadatlan küzdelem nagyságát. Az tudja csak megérteni: milyen áldozatra volt szükség ennyi meleg szív, nemes érzés, lelkesedés mellett!…

A régi vágy, íme, teljesült. Könny és taps fogadta a nagyváradi színház elsõ, örök emlékû eseményét. Az áldozók, a díszes, az ünneplõ közönség áhítattal mondta el az elsõ áldozás imáját:

Teremtsünk mi is egy nagy korszakot,
Az ideálnak, mi küzdő hazánknak!…
Magyarok Istene, úgy áldd meg ezt a házat!…

Úgy áldd meg, úgy áldd meg! Az utolsó kalapácsütések visszacsengését mintha hallanók még, amint kíséri az ájtatos imát.

Annyi küzdés, vágy, reménység tanyája, légy méltó Szigligetihez, ehhez a mi halhatatlan nagyunkhoz. Falaid közé ne férkõzzék az eszmegúnyolás, a ledérség ocsmány, bûzös levegõje. Maradj az ideálok csarnoka örökké!

S most, midõn a kitárt ajtók hosszú esték során várják, fogadják be a lelkesülõk seregét: még egyszer adassék dicséret a nemes küzdõknek, akik a fényes új csarnokot legtöbb büszkeséggel nézhetik.

Mûvök létesült, s ennél nagyobb jutalmuk nem lehet. Neveikhez lesz kötve örökké a nagyváradi színmûvészet története.

A mai ünnep emlékezések-, küzdelmek-, sikerek- és reményekbõl fogant szent lelkesedése vegye körül mindig Szigligeti házát!

Szabadság 1900. október 16.