299. EGY ELMARADT TÓSZTRÓL

Egy elmaradt tósztról fog szólni az írás. Aki írja, újságíró ember, de most nem akar annak látszani. Ezért jött ide: a közönség panaszló rovatába.

Egy elmaradt tósztról szólók én hát. Nem mondták el e tósztot a tegnapi banketten. Nem mond­ták el, mert nem akarták elmondani, vagy elfelejtették. Mert elmondani lett volna rája ok.

Tegnap tudvalevõleg áldomást tartottunk egy nagy munka után. Nagy pohárból ittunk, fényesen mulattunk. A vendégeink meg fogják emlegetni - tudom. És mondottunk áldomásokat. Köszöntöttük a nagy mû nagy munkásait. Megérdemelték. Köszöntöttük a nagy mû kis munkásait. Megérdemelték. Áldassék, ki a pénzünkért haszonpercentet húzni kegyes volt.

Áldassék mindenki, aki áldomásozik. A magyar bankettek a magyar hibák orgiái, de mégis kedvesek. Mért ne legyen boldog, aki szót kap, s miért ne legyen boldog, aki dicséretet?

Elmondtam én már máskor, más helyütt, hogy mi nem ünnepet ünnepelünk soha, csak tiszteletre méltó magunkat.

Így volt, így van. A tegnapi színházi bankett is avval kezdõdött, hogy elfeledték meghívni - a színészeket. Elintézték, helyrehozták, Jól van, térjünk a tárgyra.

Régi újságíró nem vagyok. Õszintén szólva: nem is nagyon szeretem a magam fajtáját. Engem közéjük a lelkem hozott ugyan, de nem is közéjük, csak ide. Ismerem hibáikat, gyengéiket.

Egyénileg alig néhányat tudok tûrni köztük. De hitem és tudásom, hogy hasznosabb, nemesebb és kisebb igényû fajtája nincs a társadalomnak az újságírónál.

Nem kívánom, hogy ezt még más is vallja. Az effélékben is végletekig toleráns vagyok. De azt elvárom, hogy intelligens, szemüvegetlen ember lássa meg, ami látnivaló, s ami a szeme elõtt van!…

A nagyváradi állandó színház eszméjét újságírókezek varázsolták anyaggá. Õk lelkesítettek, õk emlékeztettek, õk propagáltak fáradtság és szünet nélkül.

Hiszen tudjuk, hogy mindennek rugója az emberi önzés legmegbocsáthatóbb hibája: a hiúság. Ebbõl a hibából hányszor csinál az újságíró erényt! Hányszor sarkallta akcióra általa az energiát!… Ha a nagyváradi sajtó elejti a színház eszméjét, ma nincsen színházunk, tisztelt uraim… (Ezt se várom, hogy mások is vallják…)

S az a bizonyos tószt - a kõmívesek és gombkötõk után legalább - mégis elmaradt!…

Fiatal újságíró vagyok. Ebben a kérdésben pláne érdekelt sem. Az érdemesebbeknek hagyhattam volna a szólást. De féltem, hogy így végképp elmarad. Én - aki a fajtámat ismerem, és nem szeretem - magamra zúdíthatom a befolyásosak haragját. Õk talán nem tennék meg.

Meddig leszek még nagyváradi, nem tudom. Utam talán nemsokára visz. És mégis nagy jövõre merek ígérni:

Mi - uraim - megmaradunk a régieknek. Leszünk az eszmék kovászának élesztõje. Diadalra juttatunk ezután is fényes terveket. Küzdünk a haladásért, a köz javáért. Miért? Mert mi már csak ilyenek vagyunk, és hogy az urak - bankettezhessenek.

Szabadság 1900. október 17.

ae.