307. A FILOZOPTER MINT OLYAN

- Hogy gyógyíthatjuk a tanárhiányt -

Még ez év augusztusában emlékeztünk meg egy érettségit tett jeles fiatalember levelérõl, melyben keservesen panaszkodott, hogy mindjárt az elsõ életbelépésnél tapasztalnia kell, hogy protekció nélkül senki sem boldogulhat.

Pedig õ csak filozopter akart lenni. Érettségi bizonyítványa csupa jeles. De õ nagyon szegény fiú. Folyamodott a budapesti Eötvös Kollégiumba. Nem vették fel, ha mégolyan jeles ember is. Nem volt protekciója.

A fiatalember Kolozsvárra került filozopternek. Némi kedvezménnyel felvették a református teológusok internátusába. De õ ezt a fizetséget sem tudja leróni. Nem képes keresethez jutni. Mert filozopter, s mert ott sincs protekciója. A kolozsvári Újsághoz fordult most. Panaszos levelét mi is leközöljük, hátha lesz valami eredménye. A szomorú levél így hangzik:

„A bölcsészkari hallgatóknak - kik az egyetemi polgárság kasztjában a páriákat képviselik - népszerû s kicsinyelõ neve: a filozopter.

Az olvasók egy jó részének szánakozó mosoly jelenik meg ajkán, s bizonnyal olvasatlanul hagyja e cikket. Az érzékeny szívû bakfisok (ami különben a legnagyobb bajunk legyen) legalább egyértelemmel fognak így cselekedni. És méltán!

Egész más volna, ha a jogászokról, azokról a fess fiúkról volna szó! De kérem, filozopterekrõl. Nem nevetséges-é?

Hát bocsánat, nagyrabecsült hölgyeim és uraim, hogy ez alkalommal az én fajomról szólok. Mert meg kell vallanom, hogy én is az vagyok.

Erre a pályára ugyanis tudvalevõleg - többnyire csak szegény és szorgalmas emberek szoktak jönni, mert legkönnyebben kaphatnak tanítványt, segélyeket - ha érdemesek reá.

Ezen hitemben megrendített ugyanaz a körülmény is már, hogy az Eötvös Kollegiumból - protekció hiányában - színjeles érettségim mellett is visszavertek, de annál nagyobb bizalommal voltam a tanítvány-kapásban itt, Kolozsváron, hová a gimnáziális évek alatt tanításból megtakarított kis összegben bízva lejöttem.

Úgy gondolkoztam, hogy Kolozsváron van vagy 1000 középiskolai s 2-3 ezer elemi iskolai tanuló. Ezek közül majd csak akad nekem is privát tanítványom.

S mit tapasztaltam? Ha kat. iskoláknál kopogtattam, azt felelték: tanítványt nem adhatnak, mert „kálomista” vagyok; az unitáriusoknál azzal utasítottak vissza, hogy nem vagyok unitárius: saját felekezetemnél a bentlakók kapnak csak tanítványt.

Azután próbáltam magánúton jutni tanítványhoz. Olyanféleképpen utasítottak vissza, hogy mi, tanárjelöltek társadalmi (értsd: a divat) tekintetében kifogás alá esünk, s el vagyunk maradva.

Hiszen, kérem, tudom én azt, hogy mi a fokozott szempontból (divat) kifogás alá esünk, igen nagy kifogás alá. Azt is tudom, hogy mi csak tanításra vagyunk képesek, de már a szellemesen sziporkázó társalgót vagy mulattatót nem adhatjuk. De ennek sem mi vagyunk az okai.

Oka a nyomor s az élet, mellyel - különben is sok munkát kívánó pályánkon - legtöbbünknek küzdenünk kell.

S így aztán arra a szomorú, de tényleges tapasztalatra jutottam, hogy mi tanárjelöltek még a tanítványok elnyerésében is prostituálva vagyunk hallgató kollégáinktól! „Risum teneatis?…”

Próbáltak ezen már karunk tanárai is változtatni: de hiába, mert a társadalom közönyösségén és ferde nézetén minden iparkodásunk megtörött.

Azt hiszem, hogy senki sem fogja szavaimat félre-, illetve osztálygyûlölségre magyarázni.

Sem irigy, sem gyûlölködõvé nem tudott tenni még a nyomor.

Nem az bánt engem, hogy többnyire jogászok jutnak tanítványhoz: hiszen szegény ember azok között is van, hanem az, hogy olyanok is jutnak, kik a kapott összeggel csak a kávéházakban költenek többet el, míg mi olyan helyzetben vagyunk többen, hogy minden kereset híján abba vagyunk kénytelenek hagyni tanulásunkat.

Ellenben a lapok vezércikkei s a miniszterek expozéi továbbra is panaszkodni fognak a tanárhiány miatt, s nem tudják okát adni annak, hogy az újabb nemzedék annyira távol tartja magát e pályától, „melyen pedig igen könnyen érhetnének célt”.

Hogy pedig ilyen helyzetben vagyok, annak õseim könnyelmûsége az oka. Ha õk egy kicsit takarékosabbak lettek volna, most én is magas cipõsarkam, gumi köpenyem s makaróni nadrágom révén rég tanítványokhoz jutok, hogy azzal is többet áldozhassak vala a hazai kávéházi és vendéglõs ipar fellendítésére…

Így azonban vagy haza kell mennem az õsi vármegyémbe diurnistának (ehhez ti. protekció nem okvetlen kell), vagy egy hirdetést kell közzétennem a lapokban, hogy „Egy tanárjelölt elõkelõ házakhoz ajánlkozik komornyiknak vagy bármely megfelelõ alkalmazottnak. Egyedüli kívánsága, hogy az elõadásokra is eljárhasson.

Kolozsvár, okt. 31.

Ady Lajos”

Így hangzik a filozopter levele, mely gyönyörû harmóniában van ugye a közoktatásügy érdekében elhangzó nemes, nagy beszédekkel? Mindenesetre ezt a levelet dugják el a tanár urak tanítványaik elõl, mert aligha lesz kedve egynek is bizonyítványra törekedni.

Szabadság 1900. november 1.