325. VÖRÖSMARTY EMLÉKE

A cigányok megvénülhetnek: minálunk a vén cigány sem kell. Végezze el kötelességét, haljon meg: akkor reá kerül a sor.

Van abban valami megdöbbentõ tragikomikum, hogy ezt az igazságot mennyire átérzi minden magyar íróapostol-féle ember. Sõt errõl írni a legnagyobb mûvészettel tud mindenik.

Szegény Reviczky Gyula egyik legmeghatóbb poémája is a magyar költõ sorsáról zeng:

…Szépen fognak eltemetni…

A nagyok nagyja, a magyar dicsõség fejedelmi poétája hozta ezt eszünkbe.

Ma száz éve hozott ugyanis a nyéki gazdatisztnek egy fiúgyermeket az agyontárgyalt gólya. Errõl a fiúról rendeltetett el, hogy emberek koldusa, költõk fejedelme legyen.

Hiszen siralmakat nem fogunk sírni. Vörösmartytól talán legkevesebbet tagadott meg a jó sors a magyar rögökön bolygó poétaemberek közt. Hajh, de Vörösmarty is milyen silány keveset kapott!…

Vén cigány korában sem kapta meg csak morzsáit a megérdemelt jutalomnak.

Meghalt és nagy lett. Így van ez minálunk. Az õ neve akadémikusokat csinált törpeségekbõl, tudósokat a tudatlanokból. A Vörösmarty nevébõl is meg lehetett élni, mikor már Vörösmarty meghalt.

Ám leperegtek az évtizedek. Korok, nemzedékek, szépen megcsinált világok múltak el.

Mi Vörösmartynak avval áldoztunk csak, hogy nem felejtettük el a nevét.

Pedig amit tõle kaptunk, az több a korok múló, változó hangulatánál. Örökös gyönyörûség, gyõzedelmes illúzió Vörösmarty minden kis sora.

De mi csak negyvenöt év múltán kezdjük érezni, hogy van lelkiismeretünk. Csaknem félszázad múlva kiáltjuk: emlékezzünk a költõre!…

Mindegy már, csakhogy idáig elértünk. Amit teszünk, beszélünk, írunk, adunk: úgysem elegendõ, csak amolyan késedelmi kamatféle, amely avval áltat, hogy adósságot fizetünk.

A költõ nagy lelkének feltámadására, az õ nagy hitére, az õ nagy álmaira sohasem szomjúzhat rá a világ úgy, mint most.

Legyen hát szent az emléke s újra élõ a lelke. De istentelen az, aki a költõ emlékével nem hódítani, hanem háborúzni akar. Istentelen az, ki a nemzetbomlasztó munkához idézi meg a Vörösmarty szellemét. Istentelen az, aki a Vörösmarty nevébõl is választó falat akar csinálni ebben az úgyis züllõ állapotú magyarságban.

Vörösmarty a költõk fejedelme: világosság fejedelme hát.

Nagy szellem, mi azért idézünk fel, hogy hálaáldozatot mutassunk, és hogy nekünk világosságot adj!…

Szabadság 1900. december 1.

ae.