326. HÉTRÕL HÉTRE

A Katonák nagy sikere, zseniális írójának tüntetõ ünneplése fényes, feledhetetlen esemény nekünk.

Semmisem lehetne nagyobb dicséret a nagyváradi közönségre, mint az érdeklõdés, elõkelõ ízlés, amit irodalmi és mûvészi dolgok iránt állandóan tanúsít.

Ha csak percentjeit látnók ennek az intelligenciának s áldozatkészségnek a magyar társadalom más köreiben!…

Mikor a képzõmûvészetek népszerûsítése érdekében országos akció indult meg, gondolkoztunk rajta, kicsi és nagyobb íróemberek, hogy miként lehetne ezt az irodalomnál is megcsinálni.

Mert biz’ úgy van: a magyar író sorsa ötven év óta mit sem változott. Ha a lapok és az író-temperamentumot megtûrõ néhány kegyelem-állás nem volna, bizony a pellagra többet pusztítana a magyar írókból, mint a Zsibó-vidéki oláhok közül.

Hogy s mint lehetne ezen segíteni: arról állandó és állandó is lesz még a vita sokáig.

Egyelõre csak ott tartunk, hogy ujjongva írunk minden magyar, igazi íróember sikerérõl. Hátha tán így lassanként rászoktatjuk a publikumot az írói érdemek elismerésére s az olyanféle sikerek megcsinálására, mint amilyen a Thury Zoltáné volt…

*

Érdekes, hogy úgy mondják: befelé élõ ember a Katonák írója. Beszélni sem igen szeret. Éppenséggel nem közlékeny természetû.

Az igazságaival is ilyen. Nehezen mondja el, csak megírni szokta õket.

A tiszteletére rendezett banketten mondta ezt a fényes igazságot:

- Higgyék el, kérem, magyar színdarabot írni nagy luxus…

Másnap, este körül, utazott. Ködös õszi délután volt. Ketten kísértük ki a vonathoz. Volt idõnk. A homályos étterembõl kibámulva az õszi ködbe sokáig beszéltünk. Olyan intim, házi dolgokról, ami[k]nek a refrénje szegénység, küzdés, lankadás…

Akkor mondta:

- Tegnap nem mondtam el a teljes igazságot. Magyarul írni egyáltalában nagy luxus…

*

De annál szebb halott írónak lenni. Minél régebben halt meg, annál jobban lelkesedünk érte.

Elõ nem fizetnénk egy magyar író könyvére, de tudunk ezreket áldozni a halottakért. Nem szeretnõk, ha ezt félreértenék. Nem a Vörösmarty-ünneprõl van szó. Abban lelkes, tiszta örömmel veszünk részt. Csak egy rejtélyes, speciális magyar betegségre, az élõ írók meg nem becsülésére akartunk ismét rámutatni.

Hogy a könyvnek nincsen becsülete, ez már csak tünete ennek a betegségnek.

Akit pedig ez elszomorít, vigasztalódjék Vörösmartyval:

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.

*

Az idõ még inkább õszies, mint decemberi. Már azonban téli az élet. Felolvasó estéket rendeznek a külvárosi kaszinók, és elsõ matinéjét tartja a Szigligeti Társaság. Hogy egész végig az irodalomnál maradjunk. Még egypár szót.

Ne tessék félni: már a jóízlésünk sem engedi, hogy ismét és folyton szidjuk ezt a társaságot.

Csak egy kérésünk lenne. A munkarendet szeretnõk már látni, ami bizonnyal sokat ígérõn, mindent helyrehozóan elkészült. Ezt a munkaprogramot kérjük igenis…

Szabadság 1900. december 2.