330. HÉTRÕL HÉTRE

Az altruizmus nem túlságosan kényelmes erény. A legnagyobb altruista is elég okos ahhoz, hogy evvel a szép erénnyel túlságosan ne éljen vissza. Ez az oka, hogy a társadalom altruistái többet írnak és beszélnek, mint cselekednek. Azt lehetne mondani, hogy a cselekedetek fordított arányban állanak az altruista pózokkal.

Mindig félünk, mikor az altruizmus lázzá kezd válni. Félünk, mikor annyi az erkölcsprédikátor, hogy hallgató nem is marad. Az emberek akkor voltak a leggonoszabbak, mikor az erkölcs legjobban dühöngött. Ezt az igazságot soha jobban rá nem lehetne olvasni némely fejekre, mint most…

De mi nem akarunk akadémikus dolgokról beszélni. Az erkölcsbetegség egyik fajáról csak. A verseny altruizmusáról.

Dicsõséges közéletünknek nehány alakja azt tartja, hogy elég ha õk írnak és propagálnak a szent eszme mellett, az altruizmus gyakorlását rábízzák Merkur fiaira. Magyar kereskedõ: rajtad a sor. Légy nagyszívû szamaritánus. Gyakorold a krisztusi erényt: azonban te még öt halat sem kapsz. Óh, mert az erkölcs minden. Mi ugyan nem tudunk belõle megélni, de ti, kereskedõk bizonyára meg…

Egy társadalmi osztályt akarnak megfosztani a természetesebb emberi jogtól: a verseny jogától.

Más élõ emberfia az élet kegyetlen harcába beviheti az érvényesülés minden fegyverét: a kereskedõ nem. Legalább így óhajtanák a farizeusok és némely írástudók.

Ha kereskedõ hódol meg az erkölcsdüh prédikátorainak, oka lehet rá bizonyára. Mi hajlandók vagyunk egyszerû botlásnak, hangulatrohamnak tekinteni ezt, mert teljességgel generalizálni nem akarunk. De az ilyen kereskedõk nagy része vagy élhetetlen, vagy ravasz. Vagy azért sír, mert a megélhetés harcához nincs ereje, vagy azért, hogy félrevezessen. Mint a középkori vitézi tornák kalandor vitéze, aki panaszt emelt az ellenfele ellen, hogy cselt használ. - Mikor aztán a panasszal mérséklésre bírta lovagi ellenfelét: egy cselszúrással ledöntötte a lováról…

*

Havasok hegyérõl, sötét erdõk rengetegébõl lejöttek hozzánk ismét a fenyõk. És meleget érzünk, vagy tán régi melegre emlékszünk vissza.

De baj, de örök átok, hogy ezt a melegséget csak így, csak ilyenkor érezzük, karácsony táján.

Ilyenkor mégiscsak gondolunk másra is.

És készül mindenki. Az utca élénkebb, az üzletek népesek, a kirakatok karácsonyiak. Egy-egy díszes kirakat elõtt valóságos csoportosulás támad. Gyermekek, naiv, vágyakozó gyermekek bámészkodnak leginkább. Õk a karácsony legnagyobb imádói. Õk, akik szeretnek még és hisznek.

Ma délelõtt egy sereg didergõ, foltos ruhájú, kékfoltos arcú iskolásgyerek bámészkodott egy díszes kirakat elõtt.

Valaki szólott író emberekhez:

- Milyen hálás téma. Ezek az irigykedõ, szegény koldusocskák milyen vágyakozással nézegetik a karácsonyi fényességeket.

- Banális dolog - hangzott a válasz. Még nálunk is, kikrõl így szólott a német Nordau: Milyen boldogok a magyar írók, õk még megírhatnak sok olyan banalitást, amiért minket kinevetnének. No, de ezt a banalitást még nálunk sem lehet elkövetni.

És igen elszomorkodtunk. Hát miért olyan banális téma az, hogy a karácsony annyi sok ember szívébõl nem tudja kicserélni az irigységet a békés szeretettel? És meddig lesz ez banális téma?

*

Bihar in floribus… Nem fuit. In floribus van most is. Hogy ünnepelt, s hogy ünnepel ez a vármegye s ez a város! Megérezték-e mások is, de a csütörtöki közgyûlés históriai mozzanat, nagy írásokat érdemlõ esemény volt. Megkapó hódolat egy nagy férfi s a személyéhez fûzõdõ nagy tradíciók iránt.

Holnap ott fent, az ország fõvárosában is meg fogják hallani a Bihar megyei szívek dobogását. Meg fogják érezni egy nagy tábor szíve melegségét. A holnapi országos ünnepet Bihar és Nagyvárad, Bihar in floribus teszi teljessé, teszi igazán naggyá!…

Szabadság 1900. december 16.