332. HÉTRÕL HÉTRE

Mikor karácsonyi harangszóval készülnek hirdetni a békesség és irgalmasság igéit: megtermékenyül agyunk a nagy, összefoglaló gondolatokra. Alkalmasabb idõben nem lehetne elmélkednünk arról, hogy az emberiség erõs karokkal evez a pietizmus sima, beláthatatlan, megzavaró tengere felé.

Bodnár tanár, aki maga is pietista, nem új igazságot hirdet az õ hullámrendszerével. A körforgás igazsága régi s majdnem egyetlen igazság. Hogy magu[n]k is pietista köntöst öltsünk: az emberiség, a formák szerint nevelt és élõ emberiség bizonyos nagy törvények végrehajtója. Olyan törvényeknek, melyek éppen az emberiség formáiból nyerik létüket.

Ez a mifajta pietizmusunk természetesen még mindig tagad. Tagadja a keresztényi tanok szabad akaratról szóló dogmáját is. Éppen ezért, bár hálás tisztelettel szemléljük az emberi irgalmasságnak ez évben a szokottnál sokkal hatalmasabb megnyilatkozását: mi ezt a pietizmus hódító levegõjének tulajdonítjuk, mely impregnálta a pozitivizmus éppenséggel nem ózondús és nem üdítõ ájerét. Hogy a csere mit fog érni: jól tudjuk. Még betegebbekké leszünk. Új próféták kellenének, új levegõ…

Ám mi csak azt akartuk kiírni, hogy a jótékony ember sem tehet arról, hogy jótékony. Egyénileg minden tiszteletre méltó. De kevesebb jótékony ember 1900. dec. havában nem lehetne, mint most. Mint ahogy nem lehetne kevesebb éhenhaló, kevesebb öngyilkos, több filozófus, több árva. Így kívánják azok a törvények, melyek az emberiség formáiból fakadnak…

*

Az új levegõ még messze van. Rendesen könyvírók, poéták írásaiból szokta megcsapni a régi kort friss áramlatával. Ezúttal a könyvíró emberek sem sejtik: mit hoz a jövendõ. Lapozgatunk a karácsonyi könyvek lapjai közt. Régi formák, elnyûtt igazságok. Legfeljebb az újért való küszködésre találunk. Pedig mennyi a magyar könyv, s mennyi a poéta, ki próféciára vállalkozott. Nincs erõ, nincs igazság, nincs prófécia egyikben sem. Ezt a históriát hallottuk:

A legnagyobb élõ magyar költõ szalonjában, kinek nagysága éppen a világgal való fenséges - hogy így mondjuk - elszámolásban van, egy kis társaság gyûlt egybe. Irodalom volt a téma persze. A fiatal költõnemzedék s annak két névre vergõdött képviselõje, Szabolcska és Makai, akik most új kötetet adtak ki.

- Csodálatos - szólt a költõ -, milyen öregek ezek a fiatalok. A helyett hogy nõnének: összezsugorodnak… Így van. De az is ehhez az átalakuló, kaotikus világhoz tartozik, hogy ki nem válhat senkisem. Törvény…

*

Törvény az is, hogy mikor a világ a jámborság mezét ölti magára, a mezt nem lehet felhúzni felbuggyanó, rémséges sebek miatt.

A szatmári meghalatottról ne szóljunk: édesanyja virágot hord jeltelen sírjára. De ott van a berlini ocsmányság: szörnyûséges felfakadása egy rettenetes sebnek. Nagy Wilde Oszkár, pokoli gúny lehetett az arcodon, mikor a szemed fennakadt… És még mennyi seb, pedig az újságok alig századrészérõl beszélnek. Siessetek feltûzni a pietizmus mezét: takarja be legalább az ocsmányságokat…

*

Valamikor, karácsony tájékán elkeseredéssel írtuk krónikánkba, hogy megismétlõdött Róma históriája, s panem et circensest ordít a tömeg. - Pár év alatt milyen változás! A kegyesség - hejh, inkább farizeusság - olyat korrigált a világon, hogy sohse heveri ki. Bezzeg most már csak kenyér kell. Ha a kenyér kijut: alvás. A circenses-re rossz idõ jár. Igaz, hogy a cirkuszok - ma már színházak - nem tudnak többet nyújtani, mint eddig nyújtottak. Éppen azért, mivel eddig mindent nyújtottak. A finish beállt. A színházak a legrafinírtabb eszközökkel sem tudnak boldogulni. Az emberek jóllakának már gyönyörûségekkel. Passiójátékok, oratóriumok, egyházi himnuszokra szomjas mindenki… Aki pedig ebbõl a világ megjavítására sejdít, annak nem kívánunk boldog karácsonyt. Az már boldog, mert: hívõ, remélõ és békességes… Kívánunk minden jó léleknek békességet, s kívánjuk, hogy a szeretetnek jövendõ ünnepe több vigassággal szálljon reánk, mint a mostani…

Szabadság 1900. december 23.

Dyb.