347. EGY VERSKÖTETRÕL

Elolvastam egy verskötetet, zöld borítékút, hétíveset és rossz nyomásút. Elolvastam, s kissé undorodom magamtól. Mert nekem errõl a kötetrõl írnom kell. Nekem bele kell gázolnom most egy beteg, érzékeny szívbe. Meg kell gyûlöltetnem magamat egy fiatalemberrel, akit pedig e pillanatban nagyon-nagyon szánok. A kötet nagyváradi. Majdnem száz rövid sorú vers van benne. Tehát száz színe a világnak. Száz kifakadása az agyvelõnek. Száz megkínozása az én-nek. Én: ez a címe a kötetnek is. Így leírva: „Én”. A vastag idézõjelek szinte összenyomják a két árva betût. Mint ahogy keserves sorsa van minden „én”-nek. Hajh, hajh, de össze is lapítják az élet idézõjelei!… Még ha erõs is az én. A század leggigászibb „én”-e, a Nietzschéé is rommá omlott. Az „én”-re mindig rossz viharok jártak…

Az „én”: harc mindenkivel, maga a megfogant tragikum… Megnyugtatjuk, meg kell nyugtatnunk Homonnai Albertet, e kötet íróját. Õ is tragikus alak. De tragikuma éppenséggel nem a hatalmas „én”. Hanem egy nagy lelki aberráció. Egy hit, mely felséges, ha rögeszme, mert akkor ki sohasem gyógyítható, de borzasztó, ha csak elragadottság, ha csak álom, mert akkor okvetlenül szörnyûséges kijózanodás lesz a vége. A Homonnai könyve minden, csak nem „én”. Egy becsületes szív gyötrõdése, egy fiatal szív gyönge visszhangja sok-sokféle melódiára, kiválni törekvés mindenáron az átlagból, vagy veszedelmes álom lehetetlen megrögzítése… Minden lehet… De nem „én”, nem új, nem igaz, nem eredeti. Névtelen vágyak, naiv érzések, csinált hangulatok, jogtalan ambíciók kerestek e száz versben formát, de nem találtak. Másolatok, gyönge másolatok. Ízléstelenségükkel bántók, naivságukkal meghatók. - Petõfi volna tán a költõmestere. Egy-egy sorból úgy sejdítjük. Ideírjuk száznak legtûrhetõbbjét. Ez is Petõfirõl zeng, imígyen:

Aranyfonálra fűzött gyöngyszemek;
E gyöngysor illik zsarnok és szegény nyakába.
De míg kötél csak az előbbinek,
Ennek szent olvasó, mely üdvöt hoz lakába.

Hát ez a legjobb. Szívbõl kívánom Homonnai Albertnek, akit én most nagyon-nagyon sajnálok, hogy találja meg a maga „én”-jét. Nem a tragikus, nagy „én”-jét, hanem azt, amely leszámolva magával, be tud illeszkedni a világba s ismeri a maga céljait. Talán még most könnyû az ébredés, s gyûlölet helyett nemsokára hálával gondol ránk: az õ felébresztõire…

Szabadság 1901. január 19.

(a.)