348. HÉTRÕL HÉTRE

Mintha készülõdnék ez a farkasordító hideg. A nap dele körül mintha tavaszias szellõk csapnának meg bennünket… Hát a régi kemény hideget nem is bírtuk volna már tovább. Mindnyájunkat ágyba döntött volna a veszedelmes influenza. Csak a régi fajtájú persze, mert az influenza sem térhetett le a modern haladás útjáról, s van már villamos influenza is. Úgy hisszük, ez lesz az elsõ villamos, amit, mi, szerencsétlen nagyváradiak megismerünk. De maradjunk csak az idõjárásnál.

Az idõrõl beszélni olyan banalitás lett, amitõl mindenki óvakodik. Ilyenformán az idõ természetesen igen új és kedves téma.

Másképpen is az volna. Egész életünket az idõ kormányozza. Tessék csak az idõvel mint amolyan banalitással nem törõdni, tessék -18° Celsius mellett lawn-tennis ruhával indulni egy téli túrára: Az idõ, ez a diszkreditált banalitás nagyon meg találná magát bosszulni. Miután pedig az idõt és idõjárást így rehabilitáltuk, talán szólhatnánk az idõ eredményeirõl is.

*

Nem a korcsolya híveinek bánatáról. Elvégre minden idõ más gyönyörökkel kínál. Hanem valami más sportról. Névtelen levelekrõl például. A Desvallières és Mars urak bohózatötlete rendkívül érdekes. Magyar földön különösen. Nemrégiben beszéltünk a b.-újfalui esetrõl. Az egész kis városka társadalmát felforgatta. De a Desvallières és Mars urak hazájában legfeljebb házmesterek írnak névtelen levélben disznóságokat. Nálunk ellenben ez úri sport. A legutolsó divatú kalapban járó dámák, ha már a farsangi gyönyörök nem izgathatják õket, névtelen leveleket írnak. És hogy írnak!… Ha szakácsnét és szobalányt ilyen tenorú diskurzuson kapná õnagysága, okvetlenül méltó haraggal zavarná el háza tájékáról is õket. Ellenben õ mindezeket megírja levélben, s pláne névtelen levélben…!

A korcsolyapálya látogatóit könnyû névsorba írni csak úgy találomra. Az ember szinte sejti, hogy kik járnak korcsolyázni, kik mennek el a mai protestáns bálra, kik kaptak meghívót a tiszti estélyre stb. Szép dolog lesz az, ha egyszer kénytelenek leszünk a névtelen levélírás sportja kedvelõirõl is egy ilyen névsort csinálni.

Igen. Névtelen levelek.

Ebben az ötletes, mulatságos darabban Nyárai csinált egy fényes karikatúrát. Egy borzasztóan zilált hajú, õrült muzsikust játszott, aki egy csöppet sem csodálkoznék rajta, ha a nap megállna az égen direkt az õ bámulatára. Pikáns a dologban, hogy evvel az alakkal Nyárai egy kicsit önmagát is karikatúrázza. Minthogy a zseniális Tóni is Schopenhauerrel tart: nur die Lumpe sind bescheiden… Hát a Nyárai figurája hozta eszünkbe a kis Kubelikot. - Ha nem is csókolta meg erõszakkal annyi asszony, mint ahányról Dunkl Norbert úr tudott beszélni - annyi tény, hogy a kis cseh mindenütt furorét csinált. És milyen az idõ mulandósága. A kis csoda­muzsikust elfeledtette egy nagy csodamuzsikus: Burmester, s a zenekritikusok úgy jártak, mint a múltkoriban a budapesti színházi kritikusok. Olyan pazarul osztogatták Zacconira a dicsérõ jelzõket, hogy a nagyobb Novellire alig jutott.

*

És szóljunk még néhány szót arról a szerencsétlen emberrõl, aki nagyot bukott, s akit valamelyik kriptája az élõhalottaknak fog magába zárni, az ulánus fõhadnagyot értjük. Az idõ áldozata õ is. Az idõ, mely a villamos influenzát is megszülte, melynek a villamos gazembe­rekre is szüksége van. A nagy stíl hódításának az ereje rontotta meg õt is. Az idõ, mely néha hideg, néha meleg, néha lomha, néha gyors. De sohasem banális…

Szabadság 1901. január 20.