368. LOPOTT VERS

Oszváth Andor úr esztergomi városi tisztviselõ. Bizonyosan szolid, józan életû ember, esetleg olyan népszerû, hogy a városi hajdúk - ami nagy dolog ám - szívesen szalutálnak neki. Nincs Oszváth úrnak semmi baja sem. Idegei rendben vannak, elõleget nem vett föl, büntetve nem volt. Nagyon szépen, böcsületesen megvénülhetett volna a hivatalában. Háborúságot nem ismert volna. Szürke neve olyan szürke maradt volna mindvégig, mint minden böcsületes városi tisztviselõé, de Oszváth Andor úr nem fért a bõrébe. Valami veszedelmes, ragályos betegség szállta meg, amilyenrõl még nem is hallottak az esztergomi városházán. Ambíció vagy mi a manó lopta be magát az Oszváth úr keblébe. Mikor pedig a polgári józanság megvadul, akkor nagyon megvadul. Oszváth úr annyira megvadult, hogy rövidesen költõ akart lenni. Ám Oszváth úrnak annyi tehetsége sem volt persze a versíráshoz, mint egy csirkének. És mégis költõ akart lenni. Szerencsére a magyar társadalom jóvoltából van néhány nagy poétánk, akit nem ismert és nem ismer a kutya sem. Remek dolgaik a könyvpolcon hevernek. Ilyen a többek között néhai Szomory Károly is. Nagy volt, igazi költõ, de egy kínos élet után megõrülten meghalt. Elfeledték. Oszváth Andor úr megszerezte a felejtett poéta kötetét. Lemásolgatta, s aláírta a maga becsületes nevét. Véletlenül a dolog kiderült. Esztergomban élõhalott ma már Oszváth Andor úr, pedig a sarokba szorítás nagy pillanatában arra esküdött, hogy Szomory lopta õtõle a verset!… Ez az Oszváth úr esete. Leírtuk, mert két igazságot látunk benne. Magyarországon az igazi poéta nem él hiában. Meghalhat éhen, de ha meghal, érdemesnek tartják, hogy a verseit ellopják. A második pedig, hogy egy biztos állású, komoly, filiszter, magyar hivatalnok ember a huszadik század elején - kacagj, bajazzo - nem átall verset lopni. Hát Krivány annyira megelõzte a korát?

Szabadság 1901. február 22.

ae.