375. HÉTRÕL HÉTRE

…Ötvenhárom éve lesz, hogy elhatároztatott, miszerint tekintettel az európai államokban fennforgó körülményekre, de saját orvoslásra szorult közviszonyainkra is, lépések tétessenek arra nézve, hogy honunk is független, demokratikus állammá konszolidálódhassék…

A hivatalos stílus ilyenformán bánnék el a nagy márciusi idõk eredményének méltatásával.

Sipos Orbán, közéletünknek ez az elõkelõ gondolkozású és ízlésû alakja, joggal csömörölhetett meg attól az írásmódtól, amiért arany tollú jelzõkhöz jutnak szeretett honunk különféle fõ- és aljegyzõi.

Bámulatos dolog, mennyire nem tudnak írni Magyarországon az emberek. Még miközöttünk, skriblerek között is érdemszámba megy, ha valaki világosan, élvezhetõen le tudja írni, amit gondol és leírni akar.

Nyugati, valóságos kultúrállamban éppenséggel nem mûvészet az írás. A legkevesebb, amit egy intelligens embertõl megkövetelnek, hogy írni tudjon. Minálunk pedig szörnyûség, mikor olyan ember fog tollat a kezébe, akinek nem mestersége, kenyérkeresete az írás. Elõkelõ közéleti alakok reszketnek, mikor írott sorokkal akarnak szólni a nyilvánossághoz. Arról pedig csak szégyenkezve, csendesen beszéljünk, hogy van egy úgynevezett elõkelõ kasztja az idétlen magyar társadalomnak, mely meg is veti az írást. Egyike ez a jelenség a mi szép számú barbárságainknak.

Akik néha-néha gondolkozni szoktunk, sokszor gondoltunk erre fájdalmasan. Leírni pedig az alkalomból írtuk újra le, hogy Sipos Orbán a minap a magyar bürók stílusa miatt fakadt ki. Volt oka reá sok. A magyar hivatalok pennás emberei, ha rosszul is, de tudnak írni. De hány ezren nem tudnak sehogy, kiknek szereplõ arroganciáiktól legalább az írástudást el lehetne várni. Hjha, nálunk többen vannak a farizeusok, mint az írástudók…

*

Márciusról tettünk említést az elõbb. Márciusról, melynek szellõs, napsugaras, életet kedveltetõ levegõje felfrissít bennünket, s belovagol egy kis heves lelkesedésbe, sõt némi ünneplõ vágyba is.

Négy-öt éve lehet. Valamivel fiatalabbak voltunk, mint most. Úgy húsz évvel fiatalabbak. Mikor az ember öregszik, mértani haladvány szerint nõ vállain az élet súlya.

A múzeum elõtt, a Kerepesi úttól a Kálvin téri templomig ezernyi meg ezernyi néptömeg hullámzott. A múzeum lépcsõzetén díszmagyar ruhás képviselõk, egyetemi ifjak. Elszavalták persze a Talpra magyart is. Egy szerepelni vágyó, fiatal függetlenségi honatya gyújtó beszédet mondott stb., stb. De ezt mind csak a lapokból olvasta e sorok írója, pedig a fõkapunál állott.

De mögötte néhány száz harsány torok a munkás Marseillaise-t énekelte egész ünnep alatt. Mikor pedig kifáradtak, olyan jeligéket kiabáltak, amikért akkor Budapesten lefényképezték és elutaztatták ingyen az embereket.

Nagyon fel volt pedig háborodva akkor a soroknak ünnepi hangulatában megzavart írója. Sokadmagával hangosan fakadt ki az ünneprontók ellen. Volt egy kis összetûzés is. Kapott is egy-két oldalbaütést az összebomlott tömegben. Még elégtételt sem kérhetett, mert már akkor volt Budapesten egy felvonulásra is tízezer szocialista.

Akkor volt. Ma már nem háborogna, csak elmélkednék. Merénylethírekrõl, törõ-zúzó tüntetésekrõl és sok-sok, a munkás- Marseillaise-nél veszedelmesebb dolgokról hall, olvas és ír naponként…

*

Vilmos császár esetérõl sokat fognak még írni különbözõ tendenciákat szolgáló emberek.

De mindannyiunknak rá kell gondolnunk Waldersee pacifikációjára. Nem azért, hogy az igazságszolgáltatás eszközének deklaráljuk azt a nyomorult epileptikus embert, aki görcsök között fetreng börtönében.

Távolról sem. Mi csak arra gondolunk, hogy milyen kicsi véletlenségeken fordul meg a világ történelme. Ha az a vas súlyosabb és rozsdásabb, mennyire más képváltozás vár a világra…

*

Református ultramontánizmus van keletkezõben. Ebben a zûrzavaros, célokat nem ismerõ magyar társadalomban sok mindenre lehetett számítani, de erre nem.

Debrecenben egy református papot paptársai egész komolyan számadásra akarnak vonni egy õszinte hangú, okos egyházi beszéd miatt.

Sokszor mondták s mondtuk, hogy a protestantizmus kissé átformált, de tulajdonképpeni fundamentuma és jelentõsége a szabadgondolkozás, a teljes lelkiismereti szabadság.

A lelkipásztor meggyõzõdésének kérdése, hogy Jézus testi vagy spirituális feltámadását hirdeti. Hogy jelképnek veszi a pünkösdi tüzes nyelveket vagy serpenyõn sütötteknek. Ne vegye ezt senki blaszfémiának. Azt akarja cinikus szavak által jelenteni, hogy dogmákat nem tûr a gondolkozás.

Kik õrzik meg számunkra a gondolatszabadság törvényét, ha azt õrizõi is lábbal tapodják!…

Szabadság 1901. március 10.