390. LILI

Lili, Lili, földi leány arcú, aranyos tündér: arany szárnyacskáid csattogásának milyen mennyei muzsikája van!… Hányszor csináltál újra forrni tudó vért, hányszor ríkattál meg bennünket!… Hányszor értetted meg velünk: evvel a mégis csak napsugáros élettel leszámolni is szép, elragadtatni magunkat vele pedig égi gyönyörûség…

…Ni, mibelõlünk, szürke krónikásokból ismét poétákat csináltál, Lili!… Pedig epések vagyunk, talán az idegeink is rosszak, talán meg is koptunk, volt is egynéhány Lili asszonyunk. De te, Lili, egyetlen vagy, világos vagy, csodatevõ angyal vagy. Te megsimítod a mi lelkeinket, és mibelõlünk válnak ismét bohók, irigyelt balgák, mámorosak.

Lili, óh, te már sokadszor csinálsz himnusz-író poétát öreges és epés kritikusokból.

Fájdalmas volt nekünk mégis mai találkozásunk, Lili. Vagy a világ kopott meg nagyon-nagyon már, vagy mi lettünk gyógyíthatatlan Saint Hypothèse-ek, vagy nem értettek meg itt a mi színpadunkon, Lili… Mert te nem változtál, nem változhattál. És ez, óh, sokkal-sokkal fájdalmasabb nekünk, mint hinni lehetne. Mert mi nemcsak imádóid vagyunk, hanem vagyunk kritikus nézõk, kiknek olyan sokszor kell a valóságért megkeményíteni a szíveinket.

A címszerepben Ámon Margit egyéni szeretetreméltóságát, báját, kedvességét láttuk. Megkapta a szerep hangulatát, és illúziót keltett. Az utolsó felvonásban zajos sikere volt, és különben is sokat tapsolták. Több énekszámát megismételtették.

A többi szereplõk, talán az egy Patakyt kivéve, nem voltak méltók a darabhoz. Pintér (Plinchard) csak énekelni tudott. Nyárai Saint Hypothèse-e az õ leggyengébb alakításai közül való, melyben csak hibái rikítanak. A rendezés nagyon gyarló volt. A közönség, mely megtöltötte a házat, különben eleget tapsolt.

Szabadság 1901. április 11.