393. EGY CSÓK

Nem a szentimentális emberek fajához tartozom. Nagyon hatott reám a norvég félisten kietlen, fagyasztó lelke, mely nevetséges botorságnak tartja a szánakozás érzését. Nem valami krisztusi tanítás, az bizonyos, de a kor igazságaihoz tartozik.

És ma láttam két toprongyos, szürke, idegen embert összecsókolózni. Siettem messze tõlük, mert valami nagyon szégyenletes történt volna velem. Alighanem elkönnyezem magamat.

Másutt írunk a dologról bõven. Egy kis jámbor zsidó gyereknek vére futott egyszer a fejébe, bosszút akart állani, s nagyot vétkezett. Tizenöt hónapi börtönt szabtak rá, s egy õr át is vette mindjárt.

Azok közül való a szerencsétlen, kikrõl mindjárt sejtjük, hogy nem vétkes szívûek, csak vak esetleg sodorta bûnbe õket.

Az apja pedig odament mellé. Becsületes arcú szegény kis ember. Nézte, nézte az õ rabfiát. Látszott az arca vonaglásán, hogy erõs akar maradni. Benyúlt a fiú zsebébe. Kopott noteszkét, törthegyû ceruzát magához szedegetett. Azután megcsókolták egymást. Két felzokogó hangot hallottam még. Akkor már messze voltam tõlük.

Hát ez a csók hatott meg ma engem. Az a porkoláb egy becsületes lelkû, jámbor, bunyik fiúcskát szállított a börtönbe, aki még zokogva csókolja meg az õ szegény, öreg apját, akinek fáj, nagyon fáj becsületes gyermekszíve.

És nekem úgy tetszett, hogy ez a kis gyermekember evvel a csókkal meghalt. Nem õ jön ki világosságra, hanem majd egy másik. Kibocsátott rab, aki kötött egy néhány tanulságos cimboraságot, akinek sokszor fog már fejébe futni a vére, aki elõtt gyûlöletes nagy törvényszék lesz e társadalom, csupa elnök, esküdt, bíró, ügyész és porkoláb…

Szabadság 1901. április 18.

ae.