418. ÖRÖMÖK

Bújik már a hóvirág, kikelet hírnöke, kis elõpostája.

Az erdõk árnyékosabb helyén, mint valami nagy fehér kendõ terül széjjel a földnek hóvirágokból készült legszebb takarója.

Kis fejecskéiket egymásra hajtják ezek a bóbitás szép virágok, s ha egy kissé hidegebb szellõ érinti õket, összerázkódnak.

Igaz is, ha kicsalta õket immár édes álmodásra a napsugár, minek kacérkodik velünk.

No, de hát a napsugárnak ez a kacérkodása csak ideig-óráig tartó.

De majd jobban nekihevül, s élteti a gyönge virágokat, szerelmetes pajzánsággal mosolyog re­á­juk, s örül azon, hogy milyen szépen nõnek, növekszenek, virágot kedvelõk gyönyörûsé­gére.

És ím a hóvirággal egyidejûleg az ibolya is feltûnt a láthatáron.

Ez a lilaszínû szerény szép virág, mely ott rejtõzik a bokrok mélyén, nagy húsos levelektõl védetten. S az ibolyát nyomon követte majd a csilingelõ gyöngyvirág. És amikoron szezon­jukat élik ezek a kis jószágok - a tavasz sejtelmes, édes álmai rajzanak lelkünkben.

Szerelmi csókot érzünk kiáradni a virágok illatából - szerelmi suttogás szól felénk az aranysugaraktól áttört levegõ égbõl.

Forróbban dobog a szív, gyorsabb hevülésre pezsdül a vér. Lányok szemébõl szerelem nevet ki, annak tûzrózsája nyílik az arcukon.

És a napok csak szaladnak gyors futással - helyet adva egyik a másikának.

Észre se vesszük majd, hogy a hivatalos kalendárium szerint is reánk köszönt a tavasz - de nem törõdünk vele, mikor mi már jóval ezelõtt éreztük, tudtuk, hogy feltámadtak az ibolyák, a dalok, a szerelmek…

Debreczeni Hírlap 1899. február 20.