434. HENTZI-HUSZÁR

Ezt a megtisztelõ nevet annak a politikai individiumnak[!] szokta a magyar közvélemény adományozni, aki a tisztességes magyar nevet jogtalanul bírtokolja, s eszköze - mégpedig igen közönséges eszköze - a hatalomnak.

Tisza Kálmán volt miniszterelnöksége alatt több jeles szabadelvû párti képviselõ kapta meg a „generálissal” egyetemben e megbélyegzõ jelzõt, melyet nem mos le az illetõrõl félszázad sem.

Most a nagy paktumkötõ és simmenthali tehenész kormányelnök Széll Kálmán jutott abba a kellemes helyzetbe, hogy az ország egészséges közvéleménye elfordulva õkegyelmességének mosolygós ábrázatáról reá sütötte a Hentzi-huszár jelzõt.

Ugyan ki hitte volna azt két hónappal ezelõtt. A parlamenti pártok akkor örömmámorban úsztak, a haza megmentése befejezett ténnyé vált, s zengett a zsolozsma Rátót ura felé. Õ pedig kidüllesztette mellét a kényelmes bársonyszékben, s úgy félig tréfából, hogy bedugja egy-két ember száját - kijelentette, miszerint õ a jog, törvény és igazság elvei szerint fog eljárni, s követelni fogja, hogy ezeket az ország minden lakója tiszteletben tartsa.

Most látszik azután, hogy õkegyelmessége bizony csak amolyan közönséges szemfényvesztõ, aki plakátján a világ minden csodáját a közönség elé varázsolja, pedig valami kovácslegény, aki megunva a mesterséget, bûvészkedéssel akar egzisztálni.

Az ilyen alakoknak rendes sorsa a kifütyülés.

Nem hisszük, hogy Rátót urának ne ez legyen a végzete.

Elvégre ami sok, az azután csakugyan sok.

Hónapokon keresztül sütkérezni a meg nem érdemelt fényben, ugyanannyi ideig bolondítani millió meg millió embert, s végül arcul vágni, sárral mocskolni egy nemzetet, büntetlenül nem lehet.

Mindenesetre hálás foglalkozás a politikai bûvészkedés, csakhogy oly nyíltan, mondhatni cinikusan nem lehet ûzni.

Hisszük, hogy a megnyíló parlament most már nem rózsákkal fogadja a nagy államférfiút, hanem azzal a kritikával, mely õt méltán és jogosan megilleti.

Debreczen 1899. augusztus 16.