465. VELENCÉBEN

A lagúnák örökifjú városába vendég érkezett.

Nem sejtik ugye, ki ez a vendég? Bizonyára a suta nézésû szerb királyra gondolnak. Hiszen õ szedi most a mézes napok mézét, az õ megzavarodott szívének van olyan hangulata, mely bevett polgári szokások szerint Velencébe vezet.

Csalódnak. Õfelsége abban a szerencsés helyzetben van, hogy túlteheti magát a nyárspolgárok paragrafusain. Egész nyugodtan, csendben otthon marad szíve párjával együtt. Nem ment Velencébe, s valószínûleg nem is készül oda filléreit egymásra rakva, mint az az öreg zsidó házaspár, melyrõl egy helybeli poéta írt - ha ugyan olvasták - elég hangulatos verset.

A velencei vendég egy szegény özvegyasszony. Nem szeretkezni, hanem imádkozva megnyugodni kereste fel a boldogító hangulatok városát. Ez a szegény királyné. Most a fájdalmak nehéz koronáját hordja a fején. Az urát, a becsületes királyt legyilkolták az utcán néhány napokkal ezelõtt…

Margit királyné, szegény özvegyasszony, Velencében keres gyógyulást.

Irgalmas velencei tündéréjszaka, ki boldoggá annyi szívet tettél, ne vond meg irgalmadat e szegény asszony szívétõl sem. Csókold meg sebeit varázsos csókjaiddal. Hallgasd meg a kérését. Hiszen kevesebbet kér minden imádódnál. Adj neki irgalmas feledést, megnyugvást, békét. Gyöngéd, érzõ, poétikus lelke hadd nyissa ki utolsó virágait: a felmagasztaló kibékülõ, megnyugvó elégiákat…

Szabadság 1900. augusztus 14.