516. SANTUZZA

Mon cher, maguk igazán különös emberek. Írnak errõl-arról, szellemesen, néha unottan, ötletesen, néha fáradtan, de nincsenek vágyaik, nincs hangulatuk. Tán Ady Endrének van igaza, abban a csodásan hangulatos versben, ahol írja, hogy:

A világ az izmos butáké,
Kik hangulatban, hitben élnek.

Látja, nekem feltûnt; hogy engedik a divatból kimenni Mascagnit, nem kívánják a Parasztbecsületet, a szerelem e tragikus zenei époszát. Így olvastam valahol, mon ami, s így lehet igaz. Én szeretem, kívánom, azt hiszem, lehetne elõadni, kellene, mert egy édes dolog van a világon, s ez a zene. Az operáknak vagyok a bolondja, az uram haragszik is érte, de higgye el, ha õ szereti a kártyát, akkor nekem is lehet ilyen passzióm.

Azt mondja, hogy nem lehet elõadni? Dehogynem. Nézze, mit csinál a Székely Anna, cette grande artiste? õ tudná eljátszani Santuzzát, mert tud énekelni, játszani. Láttam, s elragadt. Tudja, lelkesedem érte.

Õ is a páholyban ül, ritkán én is. Nézzük egymást, s gondolom:

Mennyi ambíciót temet el ez a színház. S nem láthatom tõle Santuzzát.

Maga jól van Somogyival. Beszéljen vele, férfiak hamar elvégzik az ilyesmit. S ha õ akarja, par ordre du Moufti láthatom a szerelem õserejû megnyilatkozását.

Addig ne jöjjön.

Barátnéja A’dyné.

Színházi Újság 1900. november 23.