522. NÉGY ÉVSZAK

Kedves barátom!

Az én véleményemet kérdi a tegnapi elõadásról? Íme:

Amikor Pintérné a színpadra lép, világosságot látok, mely fénybe mártja az egész színpadot. Az a fény bevilágít a lelkek mélységébe, földeríti annak homályát, igazsággá, valósággá változtatja a játékot. Nemcsak a külsõ báj, a testi szépség harmóniája az, amivel hat, hanem az érzés ereje és hatalma, a kifejezés természetessége s az ifjúság fénye s el nem múló tüze. Az átmenetek egyes alakításaiban, mind nagyvonásúak s mégis oly észrevehetõk. Festõ, ki vásznán minden árnyalatot érvényre juttat, s ecsetje alatt nem vész el semmi.

Az õ nyugodtsága, felsõbbsége, elméssége s asszonyi ravaszsága sikerre vitték a darabot. Idegesség nélkül, tele finomsággal, szellemmel s pikantériával uralkodott a színpadon.

Méltó partnere volt Szarvasi Sándor, akinek mély érzései csodás hatást keltettek. Az egyszerûség a játékban, ez elvvel arat diadalt Szarvasi, valahányszor fellép. Nagy verista, kit a színpad nem rontott meg. Érzi a szavak mögött rejlõ gondolatot, s kifejezésre juttatja.

Ez a véleményem. Adieu! Az uram int haza, s itt kell hagynom a büfét, e kedves helyet, ahol gondolkozhatik az ember a jó és szép alakításokon. Különben jubiláris elõadás volt.

Színházi Újság 1900. december 4.

A’dyné