15. SZÍNPADI DISZKRÉCIÓ

Egy nagyon szellemes, néha-néha pikantériákban utazó francia író szellemesen és ügyesen jelöli meg egy szóval azt, ami a nőt kívánatosabbá, misztikusabbá teszi: - a fátyolt. A fátyol ez az irigy, látni alig engedő, vékonyka lepel, mely alkalmat, szabadságot ad a sejtéshez, szárnyat a fantázia repüléséhez - ez a fátyol nagy szerepet játszik abban a hatásban, melyet a női bájok a férfira gyakorolnak.

A modern szimbolizmus idejében mondjuk ki, hogy ez a fátyol nem más, mint az a köteles diszkréció, melyet jó ízlésű nő bárhol köteles megőrizni, amely diszkréció nélkül elvégre is - hogy nyíltan beszéljünk - a legkarcsúbb bokácskák is elvesztik érdekességüket.

A nõ a színpadon is tartozik nõ lenni. S a nõ, csakis akkor mûvésznõ, ha a színpadon elfelejteti saját egyéniségét, s életet lehel szerepébe.

De ha a „kaméliás hölgy” szerepében saját elõnyeinek mutogatásával el akarja szegény Margit gyötrõdõ lényét feledtetni, mindennek nevezhetõ, csak mûvésznõnek nem, s intenciója minden, csak nem mûvészi.

Ismerjük a színpad alakjainak természetes viszonyát a hallgatósághoz. - Tudjuk, bár restelljük hangoztatni, hogy a mi társadalmunk ítélete, véleménye még mindig rabja a régi, korlátolt felfogásnak, ha színészetrõl, színésznõkrõl esik szó.

Nincs tehát elhibázottabb lépés, mint annak a bizonyos fátyolnak meg-meglengetésével tápot adni a régi, legtöbb esetben alaptalan elfogultságnak.

Elvégre egy mûvésznõ népszerûségének csak egy eszköze lehet: az igazi mûvészet. És hogy a sok igazsághoz végül még egyet csatoljak: Semmitõl se óvakodjék egy mûvész vagy mûvésznõ jobban, mint hogy közönség legyen.

Debreczeni Reggeli Ujság 1898. október 13.

A. E.