574. MATILD LEVELE

Sudermannak novelláját olvastam egykor a tenoristáról, akit elpuhít, elgethesít az asszonyok szerelme, s végre már csak a kezeit tudja szorongatni az õt légyotton fogadó, szerelmi gerjedésben égõ asszonyának.

Meg más is eszembe jut. Egy beszélgetésünk a tenoristák szerencséjérõl a nõk körül. Az okát keresgettük. A szerelmes tenortorok a legérzékibb hangszer, a tenorhang a legérzékibb hang. Meg aztán a tenoristaszerepek színes, csillogó ruhákat követelnek leginkább. Az asszonyok, leányok pedig könnyen elkápráznak a fényes ruhától. Ez magyarázza meg minden úgynevezett egyenruhások, de fõként a katonák népszerûségét. Errõl a témáról is írtak már olyan novellát, mint a Sudermann tenoristáról szóló novellája. És én ismertem a falumban egy parasztleányt, aki jómódú, derék udvarlójának kosarat adott, de kész örömmel lett a mátkája, mikor az udvarló bakter lett, s egyenruhát kapott.

És érdekes: a tenoristákat szörnyû hamar kifárasztják a szeretkezések. Késõbb szinte tüntetnek vele, hogy õk milyen fáradtak.

Perotti Gyula ebben is szerencsésebb volt. Tenort énekelt és szeretett mindhalálig. Ezt bizonyítja a Matild levele. Matildé, ki viharokat tudott kelteni egy csupa viharokat ért szívben.

- Minden rokonszenvemmel szerettem õt - írja Matild.

- És írja, hogy a halál elõtt az õ csókjait kívánta a férfi. És a haláltusa rettenetes percei alatt a Matild kezével akarta magát az élethez kapcsolni.

- Olyan erõsen szorította magához a kezem, hogy alig tudtam halála után kiszabadítani - írja.

És mi irigykedve gondolunk a legszebb életû tenoristára. Mert boldog az az ember, ki halála percén oly görcsösen szorít magához egy rózsás nõi kezet, hogy ez a szorítás még halál után két órával is megmenti az arcát a legcsekélyebb eltorzulástól.

És boldog az a férfi, kinek haláláról annyi szeretõ gyásszal ír a Dulcineája, mint Perottiról.

Pedig az utolsó években hangja, ruhája megkopott, de férfi volt, nem mint a Sudermann hõse, s nem miként a mai tenor vagy nem tenor hangú férfiak…

Szabadság 1901. március 6.