46. HAJSZA A SZÍNHÁZAKÉRT

Többek között három nagy vidéki városban, Aradon, Szegeden és Debrecenben járt le a színházak direkcióinak ideje, s mind a három város új társulattal új színigazgatót akar. A negyedik állomás, Temesvár-Buda már visszaszerezte a maga Krecsányiját. Pozsonyban anarchia van. Kassán Szendrey az úr, s õ szenvedte csak legközelebb is Festetich úrnak egy újabb okvetetlenkedését. Kolozsvárt virágvasárnap óta Megyeri kísérletezik a Bölöny-regime elfeledtetésén, Nagyvárad pedig - mint többször megírtuk - olyan szerencsétlen helyzetben van, hogy színházpályázata olyankor nyílik meg, mikor az elsõrendû társulatok nem pályázhatnak, s amin úgy lehetne segíteni, hogy Somogyi igazgatónak szerzõdése lejártával még egy évre kössünk szerzõdést, s így egyszerre hirdessünk új pályázatot a többi nagy színházakkal.

Ergo Arad, Debrecen és Szeged színházai között folyik most a versengés.

Nem tudjuk, feltûnt-e másoknak is, hogy még eddig nem tapasztalt hevességgel folyik a hajsza a színházak után. Mindennap új és új direktorjelöltekrõl hallunk. Az ember oda van a csodálkozástól, hogy ni, Magyarországon hány színházi szakember van. Hátha a nagyközönség egészen ismerné a kulisszák titokzatos világát. Akkor azt is tudná, hogy igen sok direktor mögött csöndes kompánisták, finánciákat, vagy egyéb kötelmeket vállalt társ-direktorok állnak. Akkor csodálkoznék még igazán a direktorjelöltek légióján.

Sokat panaszkodunk mi is a vidéki színészet nyomorúságai miatt. Van is nyomorúság elég. De ez már mindnyájunk elõtt ismeretes, hogy a legtöbb nagy vidéki színház jó üzlet. Üzletet mondtunk, de ne ütõdjék meg rajta senki. Csak lássuk tisztán a dolgokat. Éppenséggel nem olyan nagy baj az, ha a színigazgató üzletember. Csak aztán jó üzletember legyen! A jó üzletember sohse feledkezik meg a közönségrõl. Nem is csapja be soha. Mert jól tudja, hogy a közönség gráciájából él. A jó üzletember tehát éppúgy, éppolyan lelkiismeretesen szállít a közönségnek pompás mûsort, kifogástalan társulatot, mûvészi elõadást, mint a jó rövidáru-kereskedõ kiváló gyártmányú cipõt, divatos és tartós kesztyût és kalapot stb. Nem kell hát az üzlet szótól félni. Sokszor becsületesebb szó ez mûvészi vonatkozásban is a missziónál például, mely gyakorta csak szánalmunkra, felgerjedéseinkre utazik, de ellenszolgáltatást a pénzünkért alig ad.

A növekvõ hajsza a nagy vidéki színházak után alkalmat ad nekünk, hogy gondolkozni próbáljunk valamit azon, hogy nem volna-e jobb, ha a nagy vidéki színházakat a mostani ellenõrzés mellett egyszerûen pályázat útján bérbeadnók?… A nagy városok színházi közönsége egyre s rohamosan nõ. A színházakért folyó lázas verseny azt mutatja, hogy a színház most sem éppen rossz üzlet. Soha ki nem elégített kulturális és egyéb álmainkat nem helyesebb volna felcserélni egy kis bérletpénzzel s a mostaniaknál mindenesetre magasabb nívójú színházi élvezetekkel? Mert az a színigazgató, akinek a kezét kicsinyes, jól ismert befolyások nem kötik, de a nagyobb rezsi rászorítja arra, hogy magának meghódítsa a közönséget, nem megbízhatóbb a színigazatók mostani, százfelõl ráncigált típusánál?

Bizony, jó lesz ezen már gondolkozni. Elõbb-utóbb - Magyarországon harminc évi késéssel jönnek rá kipróbált igazságokra - úgyis áttérünk erre a rendszerre. Nyugati országokban ez a legtermészetesebb állapot már. S ha valaki a mi speciális nemzetiségi viszonyainkra hivatkozással felel, hát az a válaszunk, hogy a bérletrendszert csak a nagy vidéki városokban kellene meghonosítani. Meg aztán az új rendszer éppenséggel nem zárja ki a nemzetiségi akciót sem.

A színházakért folyó hajsza - ismételjük - fontoltassa meg a dolgokat velünk.

Nagyváradi Napló 1901. július 11.