47. A KENYÉR VOLT AZ OK

A törvényszéken történt. Csak rövid, száraz referádát írtunk róla, hogy tartsunk módot a szomorú történet moráljára is. Mert nagyon szomorú a történet, belesírta az élet az ember szörnyû örök tragikumát.

Oh, be nagyot is tévednek a koca-filozófusok, mikor a végtelenségre, az anyag örök törvényére, vagy ilyesmikre hivatkozással akarják megdöbbenteni, alázatra késztetni a dölyfös emberelmét.

Van szörnyûbb felségesség, rettentõbb hatalom is, a legnagyobb: a gyomor. A nagy dán írót hallgassátok meg. Õ mondott megremegtetõ, szörnyû nagy dolgokat az éhségrõl. Nincs ennél rettenetesebb érzés, szörnyûbb démon. A vad éhezõ gyomor mellett kicsiny a végtelenség, minden-minden. Jámbor poétalelkek, kik az anyaságnál nem tudtok felségesebb emberi érzést, mit tudjátok, hogy a kenyér szentebb a testünkbõl sarjadt testnél, a gyermeknél is. Szörnyûség, de ebben van ama legnagyobb tragikum.

Helber Andrásné, az elkényszeredett sápadt asszony, metszõ, száraz hangon mondotta:

- Hát miért is élt volna a Juliska. Tizenegyen voltunk, s kenyér négynek sem volt elegendõ.

Juliskának meg kellett halnia, mert õ harmadfél éves ártatlan bambaságával nem tudta, hogy nagy bûnt cselekszik, mikor naponként - sokszor kétszer is - kenyeret majszolt… És ott ültek körül a nagyteremben komoly és tudós férfiak. Olyanok, kik naponként ötször érzik a telt gyomor csodás gyönyörûségét. Idejöttek e díszes terembe, hol az emberi vad indulatok annyi rémes tanulságát hallották már. S most e rendesen evõ, komoly, tudományos, igazságnak szolgáló emberek némán néztek csak össze. Egy percig bizonnyal összekavarodtak fejeikben az agyvelõkbe oltott fogalmak.

Egy percre tán átsuhant agyukon a szörnyû világosság. Hogy a könyvek igazságai nem igazságosak. Hogy az élet talán a legnagyobb, legigazságtalanabb csapás. Hogy nem tudjuk, mi a bûn és mik vagyunk mi is tulajdonképpen. Egy percre. E percben súghatta valami Friedländer Samunak, hogy szóljon majdnem így:

- A ti törvényeitek sem büntetik azt, aki a deszkaszálon menekülve vízbefojtja az utána kapaszkodót vagy aki az éhség parokszizmusában felfalja egy lakatlan szigeten azt, kivel odadobódott. Mért büntetnétek, akik a Juliskát kínozták. Juliska sok kenyeret evett, s körülötte sokan éheztek!

Tán nem így mondta éppen, de így gondolhatta. Szegedi Jánost is ilyen borzasztó igazságokkal védhette Dési Géza. Az igazságnak komoly bírái pedig nem sújtották, nem sújthatták le a Juliska kínzóit. Talán más paragrafusos mentegetéssel, de nem sújtották le…

Az emberek pedig hívságosak és fennhéjázók. Kellenek nagy észretérítõ, nagy kijózanító történetek. Ideírtunk egyet, s akinek van szíve vagy szörnyen szívtelen, ne feledje el:

- Juliskának el kellett pusztulnia, mert sok kenyeret evett, s körülötte pedig kínlódó gyomrok korogtak…

Ne feledjétek el!

Nagyváradi Napló 1901. július 11.