67. A NAGYVÁRADI BESZÁMOLÓ

Mi, az örökös vészharangok, pompás örömlármával hirdetjük, hogy jön és beszélni fog hozzánk a generális. Egy nagy élet alkonyán, mikor omladozni készül minden, amiért ez az élet lángolt, még az olyan szívbe is, mint a Tisza Kálmáné, föltámadnak a kétségek. Talán meg is rendült egy kissé, pedig magyar biblia erõs igéi nevelték. Talán hinni sem tud úgy, mint eddig…

Szíveknek összeforrása, nagy múltak nagy emlékei, támaszt keresõ ösztöne a jelennek, egyformán parancsolják kimondani, hogy mi nem változtunk, nagy generálisunk. Nagy Biharnak s Nagyváradnak igazi szülöttjei, kiknek a lelkük a régi szárnyalású, s nem - mint sokan vannak ilyenek - jezsuita csuhára öltötték a szabad eszmék szennymezét: egyek még mindig Tisza Kálmánnal: amiket tett, nem feledtük, amiket teremtett, megõrizni kívánjuk. Õt magát aggódó, kivételes, nagy szeretettel környezzük. S ha tornyosodó sötét fellegek láttán veszélyek sejtésében kemény szavakat mond is az ajkunk: azért aggódunk, azért rángatjuk kínzó sejtésekkel a vészharangot, aminek Tisza Kálmán szentelt egy gyönyörû nagy életet.

Várunk, õsz generálisunk, szeretettel várunk. Ott leszünk mind, mikor áhítatos csendben beszédbe fogsz.

Nem leszünk, nem vagyunk követelõk. Te tudod, mennyit kérdezhetnénk?… Nemcsak tudod: érzed is. Érezned kell a nagy lelkek kínját. Érezned kell a nagy pusztulások siralmas, tépõ érzését.

Mi nem fogunk sebeket tépni. Néma szemlélõdésed kínjairól nem kívánunk hallani. Mi, a törpék is kínokat szenvedünk, pedig mi csak áldásait tudjuk a te mûvednek, a teremtés a tied volt.

De mégis várjuk a beszéd óráját.

Nagy Bihar és Nagyvárad lehelték liberalizmusnak prófétai lelkét Tisza Kálmánba és Szilágyi Dezsõbe. És látjuk a mindig nevetõ lap szomorú rajzát: áll még vihartól repedezetten a büszke csarnok, fölötte száguldó viharfellegek, két oszlopon nyugodott már csak a hajdanta fényes csarnok, és ez egyik oszlop lezuhant, s egy oszlop tartja immár megroskadva. - Szilágyi Dezsõ meghalt, csak Tisza Kálmánban bízhatunk.

Hogy bízhatunk-e, a kétkedõ kérdés bûn volna.

És mégis ezt akarjuk hallani az õ ajkairól. Hallanunk kell erre az õ válaszát.

Nem kérünk többet. Õ lát, tud és érez. Immár kétségtelen, hogy mindazt eltemetik, amit õ teremtett. Nincs olyan hideg szív, amely ilyenkor meg ne nyílnék.

A többit aztán, ha az õ szavai erõt és bizalmat adnak, megpróbáljuk elvégezni magunk. Nem fogjuk sajnálni a legerõsebb választó vizet. Nem bánjuk, ha a salak óriás piramis lesz is a kiválasztott nemes ércpor mellett. De rajta leszünk, s elérjük, hogy tisztán lát mindenki. Lesz õszinteség végre e sötét tervektõl behálózott országban.

Aztán kezdjük a harcot elölrõl. Olyan ifjú kedvvel, mint hajdanta a mi most õsz generálisunk, de több kíméletlenséggel s belevonva a megváltozott kor szükséges új jelszavait. Bujkálni akkor nem lehet, s ha az új veszedelem új nagy harcot akar, s az új nagy harcra már elgyöngült a szabad eszmék e régi földje: keljen ki bárhol az új evolúció: egyek leszünk mi, liberalizmus katonái, az új harcias lobogó alatt, ha mindjárt radikalizmus is lesz reá fölírva.

Ez okvetlen, ez elkerülhetetlen nagy harcra kell nekünk õsz generálisunktól biztató szózat. Ne legyen e szózatban se vád, se ostorozás, se program, se semmi ilyen. Legyen csak ennyi:

- Aminek éltem, amiért lángoltam: ragaszkodom ahhoz most is. Nem tagadok le semmit belõle. A régi vagyok s leszek szemem behunyásáig.

És fölzeng a régi, híres, lelkes nóta. Mi beszámoló nélkül is eleget fogunk tudni. És megyünk törhetetlenül a harcba az új lobogóval!

Nagyváradi Napló 1901. augusztus 13.

A. E.