112. EGY ERÕS ASSZONY S A GYÖNGE MORALISTÁK

Az olcsó kis moralisták megint elemükben voltak. Nekiálltak kivégezni egy asszonyt, a szegény Schladerernét…

Mit vétett ez asszony nekik? Mit vétett önmagának, családjának, a kedves társadalomnak?… Semmit, de semmit. Kettévágta a bonyodalmát az õ legsajátabb, keserves, hosszú élet-drámájának. Kettévágta akkor, mikor a kést végre fölajánlotta neki az õ szomorú végzete. Ez a kés nem kés volt, hanem revolver. És Schladererné kezében nyomta a revolvert egy idegen úrnak, kit úgy hívtak: Schladerer… Ez történt…

De mi az olcsó kis moralistákról szóltunk, akik sohasem voltak kicsinyebbek, mint most. Ezek a kis moralisták elfelejtettek mindent. Elfelejtették, hogy ma már a legkonzervatívabb s legtunyább agyvelõ is mer a fölött kételkedni, hogy ha egy férfiúi és egy asszonyi lényt házastársaknak nyilvánít az anyakönyvvezetõ, s - legyünk meg nem botránkoztatók - megáld a vallás szolgája - hát okvetlenül házasság történt-e?

Az olcsó kis moralisták azt is elfeledték, hogy élt és él és írt egy nagy, õsz különélõ ott fent az északi ködben, s e különélõ óriásnak van a többek között egy igen népszerû asszonya, kit Nórának hívnak, s kit immár a kültelkeken is ismernek…

Schladererné odaadta harmatos, erõs, álmokkal bevirágzott ifjúságát egy úrnak, ki jól öltözött, s palotát rendezett be. És Schladererné még annyira sem volt még sem a férjéé, mint Nóra õ­nagy­sága, aki voltaképpen szeleburdi kis nõ… Értsék meg önök, kis moralisták: Schladererné már Nietzschénél tartott!… Schopenhaueren már régen túladott!… És Schladerer ugyanekkor a nem tudom hányadik kasszabetörést csinálta, s röhögte asszonyát, ki olyan „eszelõs”, hogyha már széttaposták mirtusz-koszorú virágaival a lelkét… És Schladererné több joggal mondhatta, hogy „én én vagyok”, mint ötvenhárom Magda leányasszony…

Már ekkor Schladerer régen meghalt. Egyszer csak nyílik a szalon, s egy hitványan reszketõ, sápadt férfi így zavarja meg a Nietzsche-eszmék légyottját a pihenõ szép asszonyi koponyában:

- Elvesztünk! Becstelenek lettünk, mert én loptam és raboltam… A világ mit mond most már?

Hát nem természetes, hogy az übermenschi tetõ felé szálló lelket gúnyos megvetõ érzés szállja meg, és Schladererné így szólt:

- Most már ideje, hogy hagyjon magamra végleg, barátságos idegen. Fogja: itt a revolver. Végezze el nevetséges kis afférját a világgal.

Mi közöm nekem bármelyikükhöz is?

Hát így történt…

Nagyváradi Napló 1901. október 27.

(ae.)