117. FEHÉR ESTÉK

Mondják rám, hogy immorális lelkû, beteg, perverz ízlésû, pocsolya-szeretõ ember vagyok - de unni kezdem a fehér estéket. A kis mamának még én voltam a legrajongóbb imádója. A két árva már lehûtött. A Pillangó-kisasszonytól elvástak a fogaim. Az Utolsó szerelemnél pedig olyan kétségbeesett vicceket gyártottam, hogy szégyenkezni kezdtem, s penitenciaképpen elolvastam Dóczy bárónak egy másik darabját is. Pedig volt még ezeken kívül egy pár fehér este!…

Rosszabbnak nem szeretnék látszani, mint amilyen vagyok. Sietek hát kijelenteni, hogy imádom a fehérséget. Mintahogy nem is lehet másképpen. Magamfajtájú emberek rajongással születnek. Fehér, sugaras, szûz világot látnak. Késõbb, mikor már tudják, hogy a fehérség csak a színvakok álma, még mindig keresik a fehérséget… Meg-megszeretik álmodni, hogy az emberek voltaképpen jók, az élet szép, az erkölcs dicsõ és elveszi jutalmát, a gonoszság bûnhõ­dik, a fehér az angyal s az elhagyott szerelmes fehéren, sorvadtan roskad le a sírban…

Ez volna a fehérség. Ilyen álmok a színpadi fehér esték meséi is. Egyszer megjárja még fehéret álmodni, de - harmatos egek! - mi lesz, ha hozzászokunk a fehér álmokhoz? A fekete, barna mocsaras életben elveszítenek bennünket a fehér álmok. A fekete, barna mocsaras életben pedig olyan nehéz így is forogni-sürögni, hogy még a színházat is meg kellett tennünk kitanító katedrának. Onnan várjuk a kiutak, gázlók megmutatását. Onnan várjuk az oktatást az életre.

Most már két fele van a kérdésnek.

Negyvenkét fokos lázat - ilyen lehet a modern élet láza - meg lehet-e egyszerû limonádéval gyógyítani?

Ha nem lehet - pedig nem lehet - én összeszorítom a szám: nekem nem kell limonádé. Imádom a fehérséget: de nekem nem kell fehérség. Én - sajnos - nem lehetek gyermek. Sem buborékkal, sem színes kaviccsal nem játszhatom…

De ha a fehér esték álmai nem rontják el a szemeinket, ha a fehér esték lassanként mindannyiunkat fehérré tesznek, akkor szörnyû kriminalitás elõtt állunk. Akkor szörnyû vétkek történtek eddig, s jövõre fölgyújtandó azonnal az a színház, amelyben fehérségen kívül egyéb mutatódik!…

Akkor rövid idõn teljesen átalakul a világ, jelen sorok okvetlenkedõ írója vérengzeni fog, ha fehér színbe egyetlen makulát akarnak becsempészni…

Csak elõbb gondoljuk meg, hogy vajon - megfehéredhetünk-e?

Nagyváradi Napló 1901. november 6.

(ae)