121. A HÉTRÕL

Volt a franciáknak egy ragyogó, nagynevû, agg történetírójuk, egy történelmet író poéta, aki fehérhajú aggkorában feleségül vett egy ifjú szûzet. Nászukhoz az egész grande nation tapsolt, s páros életük boldogságáért imádkozott minden becsületes szív. Aztán a fehér liliom-karok közül elvitte a csontkezû halál a halhatatlan aggot. Az asszony pedig võn az õ ifjú fehér testére örökös gyászruhát. Leélte földi napjait az õ halott férje szent kultuszában… És áldatik a franciák között a hatalmas, fajának nagy dicsõséget szerzett férfiú emléke, de vele egyenlõ­képpen áldatik élete õszének megaranyozója, egyik kristalizációja nemének s szent meg­nyilvánítója az örök nõi-nek, melyrõl Goethe énekelt…

„ . . . . . . . . . .
Ne érje gáncs a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne sértsétek a legutolsó,
De talán legcsodább regét!…”

Szép, szép… De tudjátok-e, hogy Jókai kálvinista volt, kinek talán egyik istentelen õse a gályán sorvadt el? Tudjátok-e, hogy ezt milyen nehezen bocsátották meg neki?

Hát illett-e, kellett-e e szörnyû bûnre még szörnyebbet követni el? Illett-e feleségül venni neki egy zsidó leányt?…

Az élet folytonos megalkuvás. Az adott körülményekkel számolni kell. Magyarországon ma az adott körülmények olyanok, hogy olyan kettõs bûnt, mint a Jókaié, elkövetni nem szabad! Mi ezt íme bevalljuk. Miért nem merik gyûlöletük és bosszújok okát bevallani az érdekeltek? Mi szükség van az I. Jókainé és II-ik Jókainé-féle farizeuskodó szembeállításra? Egyébként nagy elõdjük van a botránkoztatóknak. Petõfi sohse tudta megbocsátani a Jókai elsõ házasságát. De Petõfinek jogcíme is volt ehhez és oka is volt!…

*

Ott tartunk ma már, hogy még itt, a vonal alatt sem lehet kipihenni magunkat a politikától.

Ma már nálunk semmi sem történhetik, amibe meg ne találhatnók a gyûlölködés és békétlenség rontó, durva kezét. Fodor Gyula dr. a múltkori levelében csak kerülgette a forró kását. A kása azonban forr még a városatyaválasztásoknál is. Hogy kinek a száját égetheti meg, annak a jósolgatása már csakugyan nem tartoznék ide az apró szívdrámák, tragédiák, mesék és versek lefoglalt terrénumára. És meg miért legyünk mi Cassandrák, kiknek olyan gyakran szokott igazuk lenni.

*

A lelkünk is pihen, ha a teátráliákra térünk. Milyen jó, hogy a Székely Irén nagy mûvészetét még nem bírálják agrárius szempontból. De szép, és de hálásak vagyunk, hogy Cyranót a legultrább merkantilisták is gyönyörûséggel szavalják. Milyen lélekemelõ szent egyesülésben várja Küry Klára hangversenyét egész Nagyvárad. Tisza-pártiak, Széll-pártiak, Barabás-pártiak és mindenféle pártiak.

Hálásak vagyunk színészekhez és színházakhoz egyaránt. Az irodalom már majdnem teljesen felekezetek szerint osztályozódik. A színészeknél és színházaknál még nincs „kir. kat. operaház”, „ev. ref. népszínház”, „ort. izr. önsegélyzõ vígszínház”, stb., stb. Még nincs. És ezért mi olyan hálásak vagyunk. Magyarországon már ilyenek is bátran lehetnének!…

*

Dér és fagy és hó és szenzációk. Gõzerõvel és ködben vágtatunk be a télbe… A celziusok amint nõnek: errõl is, arról is gyülekezik táborba a szánalomraméltók serege és mi megdöbbenve kiáltunk fel: hajh, a nyomor csak nõni tud!…

Áldassék azoknak minden cselekedetük, kik egy idõ óta messzebb tartanak ez ámuló kiáltásnál. Budapesten már az ingyen kenyér, ingyen melegség mellett, összefonnyadt gyermekeknek ingyen tejet is adnak. S Nagyvárad tavaly is legelõbb értette meg Budapest után az irgalmasság szavát. És bûnbánóan ismerjük be, hogy az irgalmasság e derékjei sem ismerik a vallomásokat, csak a haladó humanizmus vallását. És megcsapja szívünket a hit ereje: A világ mégiscsak halad, s az emberek jobbak lesznek, egymást szeretõbbek. Már az ingyen tej-nél tartunk. Világosság Istene! micsoda haladás ez a pénzért árult bûnbocsátó céduláktól.

Nagyváradi Napló 1901. november 10.

(ae.)