129. VÁLASZ A TISZÁNTÚL-NAK

Szombati Kecskeméthyék címû cikkünkre a Tiszántúl választ ír, melyre a cikk írója így felel:

Kivételes jó érzés fog el, mikor az én kicsi erõm s egyszerû szavam is meg tudja vadítani a klerikális sereget. Ez a tábor, minél jobban sziszeg és köpköd, annál biztosabban érte a szeg fejét az ütés. És én - igaz hittel mondom - meggyõzni akarást, polémiát, õszinte vitázó kedvet soha, de soha nem vártam azoktól, akik ellen - gyönge karral, gyönge szóval bár - harcolni a legszebbnek tartom az összes kicsi emberi tennivalók között. Meggyõzni-akarást, érveket, komoly disputát sohase mertem remélni a Tiszántúl-tól sem, de eddig bíztam valami másban. A Tiszántúl emberei többnyire olyan vélemény-formálásra adtak nekem adatokat, hogy õk, ha megtévesztetten, vagy a kenyér kötelességébõl a veszedelmet szolgálják is, de jó ízlésû emberek, akik nem rabolnak egész könnyen tisztességet és becsületet. A Tiszántúl-nak az a cikkírója, aki a Kecskeméthyék címû cikkemre válaszolt, ezt a hitemet megingatta, s errõl vallomást tennem igazán nagyon fájdalmas nekem. A Tiszántúl-nak e cikkírója furfangos módon meggyanúsít, hogy engem beteggé tett a kanonokok pöre… Szegény fejem, ha nem okozna neki egyéb fájdalmat semmi, a kanonok urak pörénél: de nem koccannék össze soha a Tiszántúl-ékkal. A cikkíró jól tudhatja, hogy a kanonok urak „becsületsértési” pörében minden lépésem az ügy bírói tárgyalásának sürgetését célozta. Mit akarnak hát a betegségem­mel? Tudtommal eddig a betegség nem volt állandó klerikális tõke, legfeljebb mikor a keresztes háborúk idejében becipeltek egyik-másik fajából néhányat!… Hát a betegség kevés ahhoz, hogy az ellenséget kíméljük, s többet akarunk?… Ezt a többet - elég ifjú koromra tekintettel - engedjék el még énnálam!… A szellemi betegségre tett bárgyú viccre pedig nekem ismét csak a vatikáni index a tanúm. Akik arra kerültek, mind betegek voltak az Önök szemében. Végül pedig - az Önök közül a legharciasabbnak szól - én csak megkímélem egy darabig a reverendát, de tán viselõinek kötelessége volna ez?…

Nagyváradi Napló 1901. november 19.

Ady Endre.