21. AZ ÖNGYILKOSJELÖLT

Veress Jankó jogásznyelven: jó pipa. Passziói, szokásai mind olyanok, amelyek méltók a századvég élni tudó és akaró gyermekéhez. Elvből gyűlöli a napvilágot, de ha alkonyatkor kigyúlnak a gázlámpák, Jankó is kibúvik elegáns garzonlakásából.

Dicséretére legyen mondva: ő elég tudni vágyó fiatal. Érdeklődik, hogy mi történt a hosszú, közönséges napon, amelyet ő átszundikált, s amelyen nem érdemes csak amolyan teológus alakoknak fenn lenni, kik úgyis falura mennek papnak, ott pedig csak disznótorok alkalmával szokás éjszakázni.

Természetes, hogy ilyen elvekkel és életrenddel a pénzügyi dolgok és állapotok nagyon összekuszálódnak.

Jankó is folyton pillanatnyi pénzzavarban szenved, s amennyiben a mellényzsebe nem órakirakat, a zálogház, ez a páratlanul üdvös intézmény sem segíthet már rajta.

A reménytelenség egy kínos órájában Jankó barátunk filozofálni kezdett.

Hogy e filozófia pesszimisztikus irányú lett, az a fenti vázlatos előzményekből szinte tudható.

Hatvan átlumpolt éjszaka, amely hatvan krajcárt sem hagyott a zsebben, Epikurból is Schopenhauert csinált volna.

Lassan-lassan rájött, hogy az élet hiábavalóság, nem érdemes tovább robotolni.

Aztán meg hát élt ő már eleget.

Miért tovább? Talán hogy éjszaka is aludjon? Vagy éppen csak éjszaka aludjon?

Nemes keblének minden dobbanása tiltakozott a jövő ilyen metamorfózisa ellen.

Nem és százszor nem, inkább ezerszer lőpor és golyó!

Elhatározása annyival inkább erős lett, mert hitelezői mind jobban-jobban zaklatták.

Szerdán… akkor vége lesz mindennek. Egy durranás, és meg fog szabadulni ettõl a nyomorult hitelezõs világtól…

És Jankó nem is titkolta ezt a szándékát. Sõt egyik barátját felkérte búcsúbeszéd tartására.

Szerdán, tehát szerdán… De történt valami. A hitelezõk fülébe ment a hír, kik egy emberként rohanták meg Jankót.

Csak túl lenne már a szerdai napon, akkor ugyan sirathatnák az ördöngös hiénák.

De így nem volt menekvés. A hitelezõk megválasztott szónoka ünnepélyesen felszólította, hogy méltóztassék tovább élni.

- Sajnálom, barátaim, nekem meg kell halnom, de hajlandó vagyok önökkel szemben lojális lenni. Én meghalok - folytatta tovább saját és hitelezõi zokogása között -, de önökrõl nem feledkezem meg.

Így jutottak azután a következõ manifesztumhoz:

Apámhoz!

Kérem azon utolsó óhajom teljesíteni, hogy X. Y. úrnak ennyi és ennyi (10-40 frt) adósságom halálom után kifizettessék!

Veress Jankó

A hitelezõk megtörve, de mégis megnyugtatva távoztak…

Másnap Jankó 50 frt rendkívüli zsebpénzt kapott az édesapjától. Ez kedden történt, a végzetes szerdai nap elõtt. De a szerdai nap nem lett végzetes. Jankó ismét a régi bohém Jankó lett, kinek az a szerencséje, hogy becsapott hitelezõivel nem találkozhatik - szokása lévén néki éjszaka fenn lenni, s a nyomorult nappalt átaludni.

Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 8.

Bandi