164. A MI DIÁKJAINK

Kedves, jó hírt hallottam s olvasok diákgyermek éveimnek legkedvesebb barátjáról, Csighy Andor nevezetûrõl.

A külföldi egyetemeket járja az én régi jó barátom, s most Strassburgban studenteskedik. Itt esett meg vele az a kivételes dolog, hogy õt, az idegent, a magyar „Janosh”-t, az egyetem legelõkelõbb tudományos körének elnökévé választották meg. Minden bizonyosság szerint azért, mert õt tartották a legkülönbnek, legértékesebbnek és legérdemesebbnek.

A mi lapunk a második magyar lap, mely ezt a dolgot érdemesnek tartja lejegyezni. Több lap aligha fog akadni, s az elsõ lap közlésének értékébõl sokat von le, hogy a közlõ lap ezt a kis hírt is, mint minden hírét, protestáns szószban tálalja fel, mert felekezeti íze van már - mint sokszor jajgatom - mindennek ebben az országban. Mi hát nem kürtöljük, hogy Csighy Andor végzett ref. teológus és filozopter, volt szenior, csak konstatáljuk, hogy egy derék, ifjú magyar diákember kitûnt a külföld egyik legelsõ egyetemén - tudásával és munkájával.

Fehér holló az ilyen hír, s szárnyat mégsem kap.

Ha az én édes Andor barátom sokat adna a hiúságokra s az emlegetettségre, bizony nem azt csinálná, amit csinál. Mennyivel többet tudnának és tartanának róla.

Elõször is miért ment õ ki külföldre? Az igazi magyar diák fütyöl a külföldre. Hogy aztán mikor már két diplomája is van, miért tanul tovább, ez már aztán teljesen érthetetlen.

A mi diákjaink de másként csinálják. Beiratkoznak, pártba lépnek, korteskednek, választanak, obstruálnak, utcán tüntetnek, hont mentenek, verekednek lovagiasan és bottal, zengerájokat riasztanak, feudális urak talpát nyalják, keresztény alapokra fektetnek, közéletet tisztítanak, képeket koszorúznak, atlétikát ûznek, zsidót ütnek, zászlót szentelnek, közéleti alakokat dicsérnek és ócsárolnak… Bizony, nem tudjuk mi a programjuknak tizedrészét sem felsorolni. De egyet tudunk: abszolúte nem tanulnak, s abszolúte semmihez sem értenek…

Ha ezen a programon és úton indul el az én Andorom, daliás, szép fiú is különben, ma talán ifjúsági vezér, tagja a Szemere-társaságnak, rettegett közéleti faktor.

Mi lesz így belõle, mikor semmit sem csinált, csak dolgozott, írt, tanult, munkált… Ebben az országban így nem lehet karriert csinálni. Majd meglátja ezt az én édes jó barátom, kinek gondolatban a szívemet küldöm innen: ebbõl a feudális, klerikális, sajnálnivaló kis hecc-országból… És kívánom neki, hogyha visszajön, haladjon és boldogulni tudjon, noha - értékes ember…

Nagyváradi Napló 1902. január 11.

(ae.)