166. A HÉTRÕL

Tegnap, ragyogó, napsugaras délelõttön Vénuszt nézegettünk a nyílt utca során. Ne tessék megijedni. Nagyon illedelmes látvány volt. Nem a szerelem pogány istennõjét, aki különben délelõttönként tûrhetõen diszkrét még a nagyváradi utcákon, hanem Vénuszt, a legszebb csillagot, az estének és hajnalnak közös ideálját. Kék volt az ég, ragyogó a nap, enyhe a szellõ, mintha Itáliának örökös tavaszával cseréltük volna ki a mi ostoba idõjárásunkat. És a tiszta égen, a ragyogó nap mellett látható, bûvös fénnyel ragyogott a reggeli égbolton föllépdelõ esthajnal-csillag. Talán kevesen vették észre, hiszen kinek van kedve és ideje az égre nézdegélni, honnan olyan kevés adomány jön s olyan kevés tökéletes ajándék mostanában. Mi észrevettük és megbámultuk… És bár tudtuk, hogy Vénusz ragyogásában nincs semmi különös, csak közelebb jön sáros földgolyónkhoz, babonás érzés fogott el bennünket, akárcsak primitív, jámbor, hívõ földembereket, kik élnek a mezõkön, tanyákon és kicsi falukban… És egy percig babonás hittel tépelõdtünk, hogy a nagy ûrben készül valami szörnyû dráma. Íme ragyog fényes délelõttön felénk a Vénusz sugara, s meleg tavasz van téli januárban… Aztán szégyenkezni kezdtünk, hogy így ostobáskodunk. Vénuszt nem sokáig látjuk, s újra elsötétül. Elmúlik a januári tavasz is. A természetnek nincsenek csodái. Csak csodabogarai, kik kétlábon járnak. Nem néztük hát tovább Vénuszt. Tovább mentünk a többi csodabogarakkal. Õk a mi néznivalóink. Írjunk csak róluk krónikát…

*

De a csodabogarak között sem történnek csodák. Tessék elhinni, hogy nem történnek. Például. Álljon elõ Gerõ Ármin rendõrfõ és próbálja meg. Szóljon így:

- Tisztelt csodabogarak, alsóbb néposztályhoz tartozók és elõkelõek. Nagyváradon többet nem hazárdozunk. Minden hazárdjátékot meg fogok akadályozni!… Hogy kinevetjük mi, a tisztelt csodabogarak!… Szerencsére Gerõ Ármin jó ízlésû, okos ember, s nem mond ilyet Tudja, hogy ma már csodák nem esnek. És azt tudjuk már egynehányan. Sõt mi még azt is tudjuk, hogy kezd már nagyon is gyanús lenni nekünk ez az országszerte dühöngõ, tömérdek erkölcs. Az ördögbe is, egyszerre ilyen erkölcsös lett ez az ország? Hiszen ez csoda volna. Már csodák nem történnek, tehát más történik itt… Ez a nagy erkölcsmánia a nagy farizeusság színjátéka, mely beugrat sok jóhiszemû naivat is.

És a dolog így áll:

Ez ország társadalmának gyökeres nagy átalakuláson kellene átmennie, de nagyon sokaknak áll érdekükben, hogy ez az átalakulás meg ne történjék. Igazságossággal kellene szolgálni sok-sok elnyomottnak, nyomorgónak, de az igazságosságtól félnek a kiváltságosak. Hogy hát az átalakulást megakadályozzák: adnak a beugratható naivaknak vallásmaszlagot, hazafias maszlagot, erkölcs-maszlagot, s száll az ige fõpapok székébõl, fõurak ajkáról:

- Legyetek vallásosak és erkölcsösek. Tûrõké a mennyeknek országa. Védelmezzétek vallásotokat és hazátokat, mert istentelenek hada készül ellenük. Ne világosítsátok, ne oktassátok a népet, mert a szegény nép csak szerencsétlenebb lesz, ha olvasni és tudni fog.

A prédikálók azonban ragyogó isteni jómódban élnek; milliókat nyernek, vesztenek esténként. Hazafias gondok nem bántják szíveiket. Futtatnak paripáikkal a gyepen. Amennyi ragyogó asszony, mind az õ számukra - öltözik. Nem imádkoznak, de nem is dolgoznak. Ha néha megrettennek az alantuk megmozduló mobtól, hát prédikálnak egy kicsit nékik a vallásról, az erkölcsrõl s a veszedelmes istentelenekrõl. A mob többnyire beugrik a mennyek országának, s nem veszi észre azt a csekélységet, hogy a földi ország csak néhányaké…

Ezt a kis színjátékot Bodnár Zsigmond dr. növekvõ idealizmusnak, a klerikálisok a társadalom valláserkölcsi alapokra fektetésének s mi, szótár-szegény kis írástudók reakciónak nevezzük…

*

Bocsánat, hogy ezt a nagyváradi hazárdjáték-ellenes ügy ötletébõl mondtuk el. A mai magyar társadalomnak nincsen olyan eseménye, amelyhez ezeket az apró mementókat ne kapcsolhatnók. Szomorú kis társadalom ez. Szegény és beteg. Több: koldus és hisztériás. A napokban olvastuk, hogy mikor Magyarországon az elsõ klerikális lap, a Magyar Állam-má vedlett Idõk tanuja megjelent volt, az egész magyar társadalom felháborodása zúgott a kis pápai áldásos papiros felé: ma már a sajtó fele reakciós szellemben dolgozza a magyar társadalmat. A haladás és pozitivizmus alapján álló protestantizmus is olyat esett a nagy reakcióban, hogy például a Dunán inneni és tiszántúli kálvinista írástudók valósággal tridenti türelmetlenséggel jelentik ki, hogy az unitáriusokat nem ismerik el protestánsoknak, s velük együtt lenni nem akarnak még a protestáns irodalmi társaságban sem, aminek különben éppen úgy nem volna egészséges társadalomban helye, mint a most tervezett zsidó gimnáziumnak, egyszóval semmi felekezeti intézménynek, mely a templomok falain kívül esik. Dehát felekezet, „erkölcs”, nacionalizmus kell a magyar társadalomnak. Egyenlõség, igazságosság, becsületes munka, a szellemi kincsek gyönyöreiben való egyesülés, felvilágosultság s testvériség nem… Majd kellene még!…

Nagyváradi Napló 1902. január 12.

(ae.)