184. A HÉTRÕL

Norvég, hideg, kegyetlen író ember rajza. Téli hóviharban vidám csapat vág neki a jeges, fehér Fjordnak. Elébük kerül a köd, a sötétség. A fergeteg csapdossa a havat. Ködös, sötét, viharos téli világban keresi a partot a vidám csapat. Nincs a part sehol. Hó, jég, köd mindenütt. A fergeteg nekik hajtja a havat, s a partkeresõ vidám csapatot eltemeti egy hódomb. A Fjord jege magához fagyasztott egy sereg életet, mely a part felé tört, a partot kereste.

Én úgy látom, hogy Vázsonyi Vilmos és hívõ társai ilyen sötét, ködös, Fjord-tragédia elõtt állnak. A partnak, az átkelõ vágynak tragikus alakjai õk. Fanatikus hittel, életkedvvel nekivágtak a fagyos, a sötét, a ködös, a förgeteges Fjordnak, melynek neve: magyar közélet, s elvesznek a ködben, a fagyban, a sötétben. Szerencsésebb idõben, korban lehettek volna talán reformátorok, talán glóriás szent mártírok, minden esetben nagy tragédiának hõsei.

Ám ebben a szerencsétlen, szomorú, sötét idõben, ebben a szerencsétlen kis országban nem lehetnek egyebek, mint fjord-hõsök. Nekivágtak fanatikus hittel egy igazabb, világosabb világ partjának, s eltemeti õket a hódombok alá a förgeteg.

*

Ha jól tudom, Littré avatása folyt valamelyik francia páholyban. Nagy volt az ünnep, hiszen Littré egyik legnagyobb apostola volt a nemesebb, tisztultabb pozitivizmusnak. A páholy nagymester üdvözölte, s ekkor hangzottak el a nagyszerû szavak:

- A Szabadkõmûvesek voltaképpen már a pozitivisták elõtt pozitivisták voltak. Szabadkõmûvesség és pozitivizmus egyet jelent. Fölszabadítják az emberiséget az eredendõ bûn béklyója alól. A túlvilág meséje helyett megmutatják az emberiség isteni, csodás, állandó tökéletesedésének káprázatos útját, visszaadják önmagának, s szabaddá s boldoggá akarják tenni az embert…

Milyen felemelõ, isteni kijelentésként hangzanak e szavak s milyen idegenül mégis ma már. Olyat roskadt a világ pár évtized óta, hogy reá ismerni sem lehet. Szinte úgy véljük néha, hogy manapság nemcsak elõkelõ divat s jó üzlet butának lenni, hanem valóságos kötelesség is. Legalább nálunk, a magyar társadalom minden jelensége ezt igazolja. Ideróttuk pedig e sorokat egy kivételes, ünnepi alkalomból. A nagyváradi László király-páholy hajlékverõ, szép nagy ünnepet ült. Ez a kivételes szép ünnep magyarázza meg, hogy nyilvánosság elõtt szólunk ezúttal a szabadkõmûvesek páholyáról, mely szent, nagy hivatását zajtalanul, csöndben végzi máskülönben. Mikor csupa vigasztalan sötétség körülöttünk a világ, már csak a vigasztalás kötelessége is megkívánja rámutatni egy olyan fölemelõ, hitet adó jelenségre, hogy Nagyváradon, ahol semmivel sem kisebb a sötétség veszedelme, mint bárhol a hazában, pompás, új, templom-szerû csarnok áll, mely hajléka a humanizmusnak, irgalmasságnak és világossághintésnek…

*

Hiszen kérve sem kaphattunk volna jobb telet. Ez az enyhe idõ a nyomorúságnak nagy enyhítõje. Mert nagy az ínség és nyomorúság. Ragyogó színházi estéken, fényes hangverseny- és báltermekben sejteni se sejtünk ilyen létezõ nagy nyomorúságról. Nincs olyan látszó jómódban élõ nagyváradi ember, ki ne kapná tucatszámra a legcifrább könyörgõ leveleket. Mondják, hogy Barabás Béla naponként egy halommal kap. Az ínséges ember nem ér rá gondolkozni, hanem kér. Barabásnak pedig, ha minden kérést akarna teljesíteni, legalábbis milliomosnak kellene lenni. A néppárti lapok pedig vallásos hitet ajánlanak e nagy nyomorúságban, a függetlenségiek külön hadsereget, a kormánypártiak szónoki sikereket Széll Kálmánnak, s az agrárius lapok ujjongva hirdetik, hogy immár elértük a tízforintos búzaárat. Bigottság, nemzeti sallang, talpnyalás és tízforintos búzaár jegyében vezetik most ez országot. Jaj annak, aki mást is akar. A Fjord közepén betemeti a vaksötétségben a hóförgeteg…

Nagyváradi Napló 1902. február 2.

(ae.)