202. A HÉTRÕL

(Fent, fent, magyar képviselõktõl, íróktól, tudósoktól, nem sejtett magasságban, egy megfino­modott, dicsõ világban, hol nem tudott nincs semmi sem, s az isteni tudás örökké tartó mámoros büszkeségében fûzõdnek a kiváltságos lelkek - megindul egy vakítóan fehér szárnyú lélek, s száguld lefelé. Lentrõl, a mi siralomvölgyünkbõl szurtos, szürke alak csapdos a szárnyával. A repülésbe nehezen jön bele, de szárnyai egyre hatalmasabban csapdosnak, s amint föllebb-föllebb száll a szurtos, szürke alak: egyre fehérebb lesz. Valahol s egyszer csak - ott nincs idõ és határ - találkoznak...)

Nietzsche: Excelzior! Bátrabban! Az elsõ szárnycsapásodat meghallottam, és jöttem elébed. A szárnyakat hamar megismertem. Öreg cimborám, hát illett ilyen sokáig evickélni a pocsolyában? Hát mulattatott téged odalent a te kutya-filozófiád?…

Carolus: Sáros a szárnyam. Úgy érzem: nem lesz tisztább soha. Nem voltam soha egészen a tied. A vén piszkos görög nem bocsátott el magától. A lelkem egyik fele fehér volt, mint a te szárnyad. A másik feléhez hozzá dörgölõzhetett minden földi állat. Utálni mindig jobban tudtam, mint vágyakozni!

Nietzsche: Honnan jössz? A szárnyaidat kik piszkolták be?

Carolus: Egy macskatalpnyi hely az, ha innen nézed. Ha odalent vagy: véghetetlen pokol. Országnak hívják, apró, kicsi milliók nyüzsögnek benne. Van nekik agyvelejük is. Csinálnak sokféle mulatságos játékot: viaskodnak, tömik a gyomrukat, szaporítanak, s kiadják a párájukat. Óh - innen nézve - nagyon mulatságosak õk. De míg lent voltam, nem volt erõm elég, semmibe venni õket. Óh, halld hát, milyen szegény, gyönge voltam én ott lent, és milyen kicsi dolgok õrölték össze a lelkemet!… Ha az apróságok sokan fogódznak össze, ezt õk városnak hívják. Ilyen városban éltem én, s ilyen városból nézegettem a dolgokat. A város a maga mivoltában egészen hasonlatos volt az országhoz. Az ország pedig, mely innen egy macskatalpnyi helynek látszik, különös ország. Legnevezetesebb benne az, hogy akiknek legkönnyebb a koponyájuk, azokat nevezik okos embereknek. A szülõk gyermekeiket úgy nevelik, hogy könnyû koponyájúaknak találtassanak. Vannak, akik születnek e kiváltsággal. Ezekre azt mondják, hogy nagyon elõkelõ családból valók. De ez még nem minden. A születés úgyszólván a legfontosabb odalent. Vannak úgynevezett zsidók. Ezek a leghibásabban születnek. Ezek a lent élõ gyermekek ólomkatonái. Szabad õket falhoz vágni, bepiszkolni. Mert odalent csak játszani szabad. Vannak különféle játékok: politika, irodalom, bürokrácia, mûvészet, lumpolás, stb., stb. Akik ezeket a játékokat játsszák, azokat nagyon komolyan muszáj venni. Vannak aztán páriák: Ezek nagyon nevetséges dolgot mívelnek: kacagtató kínlódással dolgoznak. Ezeket nem is veszi senki komolyan. Ilyen az alapberendezkedés odalent. Most már csak néhány mulatságos dolgot. Van az országnak trónörököse. Nem tudja azt a nyelvet beszélni, amit az ország népe beszél, de azért az országon olyan nagyot rúghat, amilyet akar. Az ország úgynevezett legelsõ embere, akinek „miniszterelnök” a címe, egy hiú szószátyár. Eredeti gondolata egy sincs, s ezért õ a legelsõ és legkülönb. A miniszterelnök után az úgynevezett „nagy nõk” a legnagyobb hatalmasságok. Egy széles csípõjû, csinos pofájú nõcske valóságos kis király ott. Fedák Sári mennybéli hatalmasság Kiss Józsefhez képest. Egyáltalában az ürességé ott lent az ország, hatalom és dicsõség. Az én volt városomban is az eredeti gondolatok teljes hiányossága predesztinál a vezetésre. Bankkirály, neves író, közéleti tényezõ, városatya, így lesz aztán az üresség. Csak lármázni kell és rugdosódni, szinte emelik, segítik magasra jutni a tartalmatlanságot. Nagyon ajánlatos ott lent az õszinteség teljes hiányossága is. A jezsuita mondja, hogy õ kuruc, a kalmárlelkû, hogy õ altruista, a gyûlölködõ mondja, hogy vallásos. Így kell és lehet odalent boldogulni. És én olyan gyönge voltam, hogy mindezt megláttam. Még legutóbb is mennyi ürességen marcangoltam a lelkem titokban, magamban. Bántott, hogy a junkerhad összetöri Vázsonyi Vilmost. Bántott, hogy Nagyvárad máris elfelejtette Tisza Kálmánt. Bántott, hogy a zsidók engedik ütni magukat. Bántott, hogy a kuruc ruhát öltött jezsuitizmus behálózza már egész Nagyváradot. Bántott, hogy még a nagyváradi rendõrség is a reakciót szolgálja. Bántott, hogy már Nagyvárad közgyûlésén nyíltan folynak az éretlen felekezeti viták. Ilyen kicsiségek bántottak engem, s azért nem fehér sohasem a szárnyam…

Nietzsche: Excelsior! Bátrabban! Az örök tépõdõk, az örök elégedetlenek innen az én mostani hazámból kapják lelkükbe az emésztõ mérget. Õk a földet ide akarják hozni, a mi hazánkhoz. A tépõdõk, a nagy tudók, a nagy megvetõk, a nagy fantaszták, a nagy önimádók: õk a tudás birodalmának földre küldött gyönge követei. Mikor kifáradtak: szárnyakat küldünk nekik, hogy ide repüljenek. Repülj velem, s felejts!

Nagyváradi Napló 1902. február 16.

(-b)