204. BURRIÁN

A tegnapi nap hõse õ volt. Jön-e vagy nem jön-e. Ez volt a kérdés. A táviratát már vasárnap délután várták. Várták este az elõadás alatt. Várták a telefonnál egész éjszaka. Délelõtt a színpadon anekdotákat mondtak a Burrián viselt dolgairól. Hogy szokta lemondani az utolsó pillanatban fellépéseit stb., stb. Ezeken az anekdotákon egy ember nem tudott abszolute mulatni: Somogyi Károly. A jegyek már mind elkeltek. Somogyi már látni vélte a jegyeit visszaváltogató közönség elkeseredését. Már-már olvasta a lapok gyilkos közleményeit. Forró-hideget érzett a tagjaiban, s rövidesen el akart utazni Nagyváradról. Pár perccel múlt el tizenkét óra. Hírnök jött a színpadra, s pihegve szólt:

- Megérkezett!

Próbát abbahagytak, anekdotázást és a siralmakat. Szaladt mindenki õelébe. A mûvész mosolyogva köszönt. Megdöbbentõ közönnyel adta elõ, hogy csak egy hajszálon függött a jövetele. Az intendáns rövidesen megtiltotta a nagyváradi vendégszereplést. Õ ezt tudomásul vette, s elment valami arisztokrata társaságba énekelni. Mulatott, pezsgõzött hajnal feléig. Ekkor eszébe jutott Nagyvárad. Elgondolta, hogy milyen siralmas bizonytalanság fekszik a nagyváradi színházon. Megszállotta a lelkiismeretesség. Csapot-papot, intendánst felejtett. A mulatságról egyenesen a vasúthoz hajtatott:

- És most itt vagyok, jelentette ki naivan, A baba második felvonása után szabadon.

- És most itt vagyok, ismételgették becézve Somogyi és Erdélyi. Majd össze-vissza csókolták a tenoristát, aki különben ebéd után sietett a lumpolást kialudni. A Rimanóczyba szállott. Este felé ébredt fel. Rendes szokása szerint (minden tenoristának van valami bogara) egy jó óra hosszat énekelt a szobájában: így szokta minden elõadás elõtt. Egy perc alatt a szálloda összes vendégei a folyosóra gyûltek. A szállodás pedig azon töprengett, hogy nem lehetne-e a szobák árát emelni. Elvégre nem minden szálloda vendégei hallgathatják egy óra hosszáig az operaház hõstenorját!…

Nagyváradi Napló 1902. február 18.