270. ÕK NEM BÁNJÁK

A Nagyváradi Napló cikket írt a múltkoriban. A cikk ébresztõ, intõ szózat akart lenni. Láttuk azt a pokoli nyugalmat, amivel a nagyváradi szabadelvû párt vezetõsége szemléli a függetlenségiek akcióját, s láttuk szövetkezni Tisza Kálmán ellen a legszélsõbb radikalizmust a helyi klerikálisok nem éppen kicsi, de eddig hallgatag csoportjával. A szabadelvû párt elnöke s legagilisabb tagja: Hlatky Endre és Várady Zsigmond dr. a saját kerületeiket járták. Az ellenzék kortesfogásai, jelöltjének kiváló egyénisége, a már érintett szövetkezés a legnagyobb aggodalommal töltöttek s tölthettek el mindenkit. Nem attól féltünk, hogy nagyon megfogyatkozhatott a Tisza hatalmas tábora, hanem attól igenis, hogy ez a hatalmas tábor közönyös nézõközönség lesz. Volt hatása az ébresztõ szónak. Hogy a budapesti és vidéki sajtó antiliberális része ujjongva vonta le belõle Tisza Kálmán bukását - az nagy szerencsétlenség nem volt. Mi lehetõségrõl beszéltünk, s célunkat elértük. A hatalmas táborban ma már lélek van. Ezek után jóval megérkezik a hivatalos cáfolat. Mikor már cáfolni annyi ok sem volt, mint elõbb. Helyes. Ne higgye senki ebben az országban, hogy itt Tisza Kálmán kisebbségben maradhat. Fölment a budapesti lapok számára a félhivatalos cáfolat is. Melyik közölte le Széll úr lapjai közül? A bukás lehetõségét készpénznek vette mindegyik. A megnyugtató válasz pedig - úgy látszik - nem volt rájuk megnyugtató. Le kellett jegyeznünk ide ezt a kis dolgot. Újabb bizonyítója, hogy - ami lehetetlenség immár - ha elbuknék Tisza Kálmán, a magyar szabadelvû párt megalkotója, éppenséggel nem zokogna a mai „szabadelvû” párt vezetõje s fullajtár serege.

Nagyváradi Napló 1901. szeptember 29.